Chapter 25

~Boldogság~

(Robert)

( Blue - Get Ready )

Boldogság.

Ez az egyetlen egy szó, jellemezi mindazt az érzést, amelyet egész testemben érzek. Csak úgy, mint a szívemben.

Boldog vagyok amiért, egy olyan angyalt tarthatok a karjaimban, mint Kristen-t. Már a legelső találkozásunkkor, a kávéautomata gépnél, rabul ejtett a szépsége és a természete. Amely nem hasonlítható semmihez, és senkihez sem. A kislánya iránt érzett szeretete, figyelme sok anya viselkedését felülmúlja. Pedig fiatalon lett belőle anya, mégis egy kész éret, nőként viselkedik. Hisz az is. Egy éret, odaadó, gyönyörű nő. Aki minden érett férfi álma.

Boldog vagyok, amiért velem van. És ez az egyetlen egy ok arra, hogy küzdjek érte. És a szerelméért.

Bár amit mi most egymás iránt érzünk, azt nem mondhatni szerelemnek. De, tudjuk mind a ketten. És érezzük is, hogy az odavezető rögös út, már nincs is olyan távol tőlünk.

Vonzódom hozzá, ahogyan ő is hozzám. Kedvelem – nagyon is -, ahogyan ő is engem. Szeretek vele lenni, ahogyan ő is velem.

Éppen ezért, szeretném, ha ez az egész, ami köztünk van, komolyabbra fordulna. És csak remélni tudom, hogy ő is ezt szeretné.

És ha, kell. Mert ebben biztos vagyok, hogy kell. Akkor képes leszek, minden elénk táruló ösvényen átvágni, a boldogságunkért.

Az órámra pillantva az idő, lassan a hathoz közeledett. Bár, szívesebben maradtam volna így, Kristennel a karjaimban továbbra is a nappali kanapéján. Mégis rá kellett vetnem magamat arra, hogy felálljak vele együtt. A karjaimba emelve, ügyesen ügyelve arra, hogy fel ne ébresszem, mentem fel vele a hálószobába.

Ahol igaz kissé nehézkesen, de sikerült őt az ágyra fektetnem. Lefejtettem magamról kezeit. Csak, hogy ráteríthessem a vékony takarót.

A kisimult, időnként mosolyra húzódó ajkai engem is mosolygásra késztettek. Tudtam, valami szépet álmodhat.

Az ujjaimmal végig simítottam, selymes szépséges arcán. Majd egy apró csókot leheltem pihe – puha ajkaira.

Magára hagyva őt, egy tiszta alsóval, és tiszta ruhával a fürdőszobába mentem. Ahol egy gyors fürdő után, felfrissülten, kaptam fel a tárcámat és a kocsi kulcsot, a dohányzó asztalról, miután még egyszer benéztem Kristenhez és a lányokhoz is, akik még mindig az igazak álmát aludták.

A kocsimba bepattanva, mentem be a városba. Ahol sikerült is rábukkannom egy aranyos kis boltra. Ahol nem csak a bolt vezetője, de a kisegítők nagy segítségemre voltak. Friss mogyorókrémes croissant-okat, csavart tésztás lekváros édességből is négy darabot csomagoltattam be. Ahogyan a mini sajtos bagettből is. Mellé természetesen narancslevet is vettem, ami nélkül az igazi reggeli nem is lenne reggeli. Ebédhez valót, pedig pár zöldség félét emeltem ki a rekeszekből. És, hogy vacsorára is valami ínycsiklandozó ételt fogyasszuk, lasagne-ra gondoltam. Amihez a hozzávalókat, a kedves eladónő össze is szedte. Ahogyan a puding különcséghez is, amelyet még anno a nagymamámtól tanultam. Amikor mindent, amire szükségem lehetetett, megköszöntem a boltban dolgozó kedves embereknek a segítségüket, visszamentem a nyaralóba.

Ahol miután kipakoltam a szatyrokból, neki álltam a terítékezésnek, miközben felraktam főni a kávét. Időközben, a házban uralkodó két kicsi hölgy is levánszorogtatta magát a konyhába. Kiket egy – egy puszi kíséretében az asztalhoz ültettem.

-       Sajtos bagett vagy csavart tésztás lekváros édesség, vagy mogyorókrémes croissant? – soroltam fel nekik a reggeli ajánlataimat, mire mind a ketten, a harmadikra szavaztak.

Miközben ők, a croissant-t fogyasztották én addig az éppen kitöltött kávé adagomat szürcsölgettem, egy sajtos bagett kíséretében.

A reggeli ideje alatt, amíg a lányok egymást kenegették az éppen kifolyó mogyorókrémmel, csatlakozott hozzánk Kristen is. Aki amint belépett a konyhában, hirtelen két különböző, ám de mégis édesen csengő nevetés csendült fel.

-       Még is mi ilyen nevetséges, kis hölgyek? – kérdeztem tőlük mosolyogva, miközben Kristent a karjánál fogva az ölembe rántottam.

-       A mama haj… haját. – mondták egyszerre, mire ismét csilingelő nevetésbe kezdtek.

Ekkor Kristen hajára emeltem a tekintetemet, amely össze volt kócolódva.  Majd amikor az arca másik oldalára esett a pillantásom, belőlem is előtört a nevetés. Ugyanis egy párna toll ragadt bele a hajába. Hogy, hogyan került a tollpihe a hajába, még számomra is rejtély volt. De elég volt ahhoz, hogy én is a kicsikkel nevessek.

-       Mi… mi az? Van rajtam valami? Vagy mi? – kérdezte meg az érintett, értetlenül.

Közben végig nézve magán, és a haján. Bár, a tollpihe még mindig ott volt.

Kristen megelégelve a nevetésünket, bosszúsan felhúzta az orrát, majd felállva az ölemből összefonta a karjaimat maga előtt.

-       Kris… - szólítottam meg. De, ő durcásan elfordította a fejét, más irányba. – Aj, ne csináld már.

Kérleltem, de még mindig semmi. Továbbra is, az ablak irányába tekintett, közben az orrát még mindig felhúzva tartotta. Aranyos volt, de mivel bevágta ránk a durcást így kénytelen voltam újra az ölembe rántani őt, és miközben az egyik kezemmel szorosan tartottam, addig a másikkal, kiszedtem a tollpihét a hajából.

-       Csak ez volt a hajadban. – tartottam elé mosolyogva.

-       Óh… - mosolyodott el hitetlenül. – Hát akkor ezt nevettétek? – kérdezte.

-       Igen. – válaszoltam én, ugyanis a lányok újra hangos nevetésbe törtek ki.

Pár perccel később, amikor már a java reggelit elfogyasztottuk Emma és Jamie olyan kérdéseket tettek fel nekünk, amelytől nekem kis híján, a torkomon ragadt a falat. Kristen arcára pedig kiült a pír.

-       Akkor ti most majd csókolózni is fogtok? Együtt is fogtok ezután aludni? És majd nekünk is lesz egy kistestvérünk? És mostantól együtt fogunk majd lakni?

A feltett kérdéseiket hallván, mind a ketten döbbenten meredtünk a lányainkra. Az oké, hogy mind a ketten okosak. És értelmesek. De, hogy ennyi mindenről tudjanak, ennyi idősen az azért mind a kettőnk számára új volt.

Mégis ki világosította fel őket ennyire? – kérdeztem magamtól. Amire már tudtam is a választ. Vagyis csak arra, hogy Emmának ki tartott némi felvilágosítást.

-       Tom… Sarah… - sziszegtük egyszerre Kristennel annak a két személynek a nevét, akiknek most mind a ketten legszívesebben kitekernénk a nyakát.

Míg mi Krissel hol egymásra pillantottunk, hol pedig a lányainkra, viszonylag mind a kettőnknek ugyanazon járhatott az agya. Hogy mit is válaszolhatnánk nekik.

Néhány perc elteltével azonban én mégis igyekeztem valami frappánsat válaszolni.

-       Az első kérdésetekre a válasz, igen. De majd igyekszünk nem pont előttetek, csak hogy ne zavarjunk meg titeket vele. – kezdtem, mire egyből a szavamba vágtak.

-       Minket nem zavar. – felelték egyszerre. A feleletükre, nem tudtam nem elmosolyodni. De, ahogyan láttam Kris sem.

-       A második kérdésetekre a válasz, igen. Néha együtt fogunk majd aludni… a következő válasz… ha anya is úgy gondolja, akkor majd később lesz egy kistestvérkétek.

Hogy miért is mondtam azt mindkettőjüknek, hogy anya? Azért, mert Emma teljesen úgy viselkedik Krissel, mintha ő lenne az anyukája. Aminek én csak őszintén örülni is tudok. Mert így, tudom. Hogy elfogadja őt. Amikor azt mondtam nekik, hogy ha Kris is úgy akarja, akkor abban a pillanatban mind végig az ő gyönyörű smaragdzöld szemeibe, tekintettem. Ezzel tudatva vele, hogy a szándékaim tiszták.

Egy pillanatra elgondolkoztam ezen a közös gyerek témán. Amely, egyáltalán nem rémített meg. Ugyan is, igen szeretnék majd később, egy vagy akár két közös kis bébit attól a nőtől, aki percről – percre magába bolondít.

-       Arra a kérdésetekre a válaszunk, hogy mostantól együtt fogunk majd lenni, azaz, hogy ha majd eljön az ideje, akkor igen. – felelte az utolsó kérdésre, Kris a választ. – És, ha bármilyen más kérdésetek lenne, akkor csak nyugodtan szóljatok nekünk. Rendben?

-       Iiigen! – felelték ismét egyszerre, amely egy újabb nevetést szült.

Csak, hogy most mi is nevettünk velük együtt.

-       És, mit szeretnétek csinálni ma? – tettem fel a kérdést, miután rendet tettünk magunk után.

-       Építsünk homokvárat. – szólalt meg Emma. Aki már rögtön Kristen keze után nyúlt, és maga után kezdte el kifele húzni a házból.

Jamie, kissé szomorkás arcára pillantva, egyből le is guggoltam hozzá. És, mi közben ő a szandálja orrával a parkettát rugdosta, én addig végig simítottam aranyos gyermekded arcán.

-       Mi a baj kicsim? Esetleg te nem szeretnél, homokvárat építeni? – kérdeztem meg tőle, kíváncsian. Mire ő nemlegesen rázta meg a fejét. – Akkor, mihez lenne kedved? – tettem fel az újabb kérdésemet, de nem válaszolt rá. – Mondd el nekem szépen, hogy mihez lenne kedved. Vagy, esetleg bánt valami?

Még mindig semmi. Ekkor megcsíkoltam a hasát, és egy kisebb kacagás, hagyta el száját. Majd a hozzám legközelebbi székre leültem, őt pedig az ölembe ültettem. És, úgy vártam, hogy elmondja, mit szeretne vagy, hogy mi bántja.

-       Na, nem mondod el? – böktem meg az oldalát.

Egy kicsit megrándult az ölemben, majd az éppen az oldalát megbökő tenyeremmel kezdett el játszadozni.

Az ő kicsike tenyere, csak úgy, mint az Emmáé, elveszett az enyémben.

Lehet, hogy kis alig kis ideje ismerem őt, de mégis sikerült őt is megszeretnem. És, csak remélni tudtam, hogy ő vele és Krissel, mi Emmával egy igazi család leszünk majd. Jamie és Emma, már mostanra olyanok egymásnak, mintha testvérek lennének. Igaz a gyermekbarátságok hamarabb kötetnek, meg mint a felnőtt barátságok, és talán éppen ennek is köszönhető, hogy ők ilyen jól kijönnek egymással. És azt is remélni tudom, hogy ez így is marad.

-       Ugye te szereted a mamát? – kérdezte meg egyszer csak hirtelen.

Mire, egy pillanatra elgondolkoztam a kérdésén.

De, nem is gondolkoztam a válaszon olyan sokáig.

-       Igen, szeretem. – válaszoltam, rá mosolyogva.

A válaszom igaznak, és őszintének tűnt. Mert valóban szeretem őt. Amihez már nem sok kell, hogy teljesen bele is szeressek.

-       És, ugye nem fogod őt megbántani?

Az újabb kérdése, hallatán. Mostanra már biztosan tudom állítani, hogy ő egy igazán okos lány. Aki a korához ellenben, igenis „érettebben” gondolkozik.

-       Nem fogom. Ezt meg is ígérem neked. – hogy ígéretem hitelesebb is legyen, az egyik kezemet a szívemre tettem.

-       Hiszek neked. – mondta, és egy apró puszit nyomott az arcomra.

A tettén elmosolyogtam magam.

-       Van kedved pudingot csinálni?

-       Naná! – mosolyodott el.

Majd neki álltunk együtt, közös erővel a tápióka puding elkészítésének. Amelyet még az anyai nagymamámtól tanultam. Aki bár, ma már nincs az élők közül, mégis az emléke örökre bennem él. Emlékszem kisgyermek koromban, minden egyes nyári és karácsonyi szünetet nála töltöttük, Lizzy-vel együtt. Igaz nem egy luxos házba lakott, pedig lakhatott volna. Ha nem egy vidéki kis faházban. Ahol ő nagy termőföldekkel, virágos kertekkel, és gyümölcsös kertekkel rendelkezett. Imádtam nála lenni. Imádtam neki segítkezni akár szüreteléskor, akár az ételek elkészítése közben.

Amikor a pudinggal elkészültünk, azt beraktuk a hűtőbe. És mivel kellett neki egy kis idő, így úgy döntöttünk, hogy csatlakozunk Kristenhez és Emmához.

Akik az idő alatt, míg mi Jamie-vel a házban szorgoskodtunk, egy térdig érő homokvárat építettek. Igaz közben, mind a kettejük keze, ruhája és arca sáros volt. De, még is oly aranyosak voltak így együtt, hogy kénytelen voltam megörökíteni ezt a pillanatot.

Majd ezt követően, Kristent a karjaimba kaptam és miközben az ajkaimat az övéire helyeztem, besétáltam vele a vízbe. És amikor megéreztem, hogy már a derekamig ér a víz szintje, egy utolsó apró csókot nyomva Kris ajkaira, elengedtem őt. S így egy hatalmasat csobbant a vízben. Majd nevetve szaladtam ki a partra a lányokhoz, aki hozzám hasonlóan hangos nevetésben törtek ki.

-       Ezt még visszakapod Robert Pattinson! – fenyegetett meg tetettet éllel a hangjában, amint visszaért hozzánk.

-       Alig várom. – suttogtam halkan – csak úgy, hogy ő hallja – egy kacsintás kíséretében.

A délelőtt további részében, Jamie és én álltunk neki egy homokvár építésének, Kris pedig Emmával egyetemben visszamentek a házba, magukra vállalva az ebéd elkészítését.

-       Mit szólnál ahhoz, hogy ha egy ennél is nagyobb várat építenénk? – kérdeztem meg a mellettem térdepelő kis hölgyet.

-       Én, benne vagyok. – vágta rá, hatalmas mosollyal.

Mivel elkapott a gyermeki láz izgalma, ezért Jamie segítségével, egy picivel nagyobb vár készítéshez kezdtünk.

Amelyet, mind a ketten nagyon is élveztünk.

Mire végeztünk a várunkkal, addigra Krisék is elkészítették az ebédet. Miután a mi várunkat is megörökítettük, és lemosakodtunk, neki álltunk a finomra sikeredett ebéd elfogyasztásának. Ami után, a lányokat lefektettük aludni. Mi pedig a teraszon foglaltunk helyet. Ahol az egyik napágyon elhelyezkedve, húztam le magamra az én szépséges angyalomat. Aki a mellkasomra téve a fejét, ölelt át. Ahogyan én is őt. Majd, régi gyerekkori emlékeinkről kezdtük el egymást faggatni…

Extrák:

Tápiókapuding megymártással

Kristen és Emma homokvára

Rob és Jamie homokvára

Sziasztok. Mint ahogyan ígértem is, hoztam is a friss fejezetet. Amely majdnem olyan hosszú lett, mint az előző dupla fejezet. ;) De, csak remélni tudom, hogy ez is elnyeri majd a tetszéseiteket. Az előző fejezethez írt kommentekre már válaszoltam is. Amiiket természetesen, ezúton ismét szeretném megköszönni. Ahogyan a kattintásokat is. :) 

A következő fejezetről annyit, hogy abban olvashattok majd arról az időkorszakról, amikor Kris és Emma a várat építették, míg Rob és Jamie a házban voltak. ;)

Esetleg aki még nem olvasta volna a "My life would suck without yo - Az életem szívás lenne nélküled" c. új történetemet, akkor az ezen:

http://azeletemszivasnelkuled.blogspot.hu/

http://azeletemszivasnelkuled.blogger.hu/

 a két oldal egyikén megteheti. Annyit elárulók, hogy már öt rész olvasható is az új blogomon, a történetből. És, ha nem nagy kérés, akkor szeretném, hogy nézettek be és ha lehet véleményt is alkotnátok arról is a történetemről. :)

Előre is köszönöm.

Kellemes estét, és hétvégét mindenkinek. :)

Love

~Dóry~