Chapter 21

~ Rob és a féltékenység ~

"Tudni akartam, hogy mi a baja, hogy segíteni tudjak. De így, hogy nem mondja el, nem tudok. S ez szomorúvá tesz..."

(Kristen)

De mielőtt véghezvittem volna a tervemet, körbe néztem a teremben. Mindaddig, amíg a tekintetem nem találkozott Brooke-val. Ami a gyűlölettől szikrázott. Egy széles mosolyt virítottam felé, majd a tervemre összpontosítottam.

A talajra ért labdáért, csigalassúsággal hajoltam le. Úgy, hogy Rob teljes rálátást nyerhessen a fenekemre. Majd ugyanolyan lassúsággal egyenesedtem ki, mint amilyen lassúsággal lehajoltam.

A várt reakció nem maradt el, ugyan is amikor Robra pillantottam, a tekintetében megláttam azt a bizonyos vágyat, amelyet én is éreztem. Azonban arra egyáltalán nem számítottam, hogy eme akciómat a teremben lévő hím negyedek is végig figyelemmel követték. Amire hangos füttyel reagáltak. Éreztem amint az arcomat ellepi a pír. Igyekeztem nem a füttyögést nem abba hagyó fiúkra koncentrálni, helyettük csak is Robot figyeltem. Akinek a tekintete az egyik percről a másikra váltott át. Vágytól izzó tekintetből – méregtől izzó tekinteté.

-       Mi lenne, ha a játékra koncentrálna az osztály? – szólalt meg Rob, dühösen a társaim felé fordítva a fejét.

A dühös mély hangra mindenki a játékot kezdte el tovább folytatni.

A hangjától megborzongtam, de nem a félelem miatt. Boldogsággal öntött el a tudat, a reakcióját hallva – s látva.

-       Maga pedig Stewart, gyakorolja tovább a palánkra dobást. S ha kérhetem, ne most gyakoroljon erobikot! – nézett rám morcosan, majd a szertár felé vette az irányt.

Kissé értetlenül követtem végig figyelemmel a lépéseit, amelyek rövid időn belül el is tűntek a szertár ajtaja mögött. Megbántottam volna talán? –kérdeztem magamtól éppen, amikor hirtelen a csengő fülsüketítő hangja megszólalt.

Megvártam, amíg a többiek lassan elhagyták a termet, a szertár felé mentem.

Belépve a szertárba, Rob épp háttal állt nekem. A homlokát a szemben lévő falnak támasztotta, két keze között. Nem tudtam mi tévő legyek. Hogy odamenjek –e hozzá, vagy éppen szólítsam meg netalán?

A szívemre hallgatva, odasétáltam mögé, majd a karjaimat a mellkasára fontam. Éreztem a kezeim alatt, amint a le – felemelkedő mellkasa, lassabb tempóra váltott. Majd amikor észrevettem, hogy kissé lenyugodott magam felé fordítottam a testét, és a tekintetemet az övéibe mélyesztettem…

"Amikor a lélegzetvételünk csillapodni látszódott, a szemeibe pillantva nyögtem ki az az egyetlen mondatott, amelyet már abban a pillanatban ki kellett volna mondanom,amikor azt kérdezte: mi a baj?"

(Robert)

Akármennyire is szerettem volna továbbra is a közelében lenni, mégsem ment. A bennem felgyülemlő vágytól, s méregtől - amelyet inkább nevezhetnék féltékenységnek-. Képtelen lettem volna továbbra is megálljt parancsolni testemnek, s egyaránt magamnak is. Az ellen, hogy ott helyben a karjaim közé ne zárjam törékeny porcelán testét. S ajkaimat ne helyezzem az övéire. Amikor megérintettem őt, boldogság öntötte el a szívemet, hogy a teste remegését én váltottam ki belőle. Amikor mélyen beszívtam csodás illatát, a szívem és a lelkem egyaránt megnyugodott. Amiért újra közelebb érezhettem őt magamhoz.

De amikor lehajol azért a rohadt labdáért, a lélegzetem is elakadt. Csodás hosszú lábait, már volt alkalmam látni, amikor azt a rövid ruhát viselte. De, most ahogyan a rajta lévő nadrág a lábára, combjára és egyaránt a fenekére feszült… kis híján elvesztettem a fejemet. S ráadásul, amikor a teremben lévő fiúk, hangos füttyszóval reagáltak Kristen mozdulatára, már nem csak az iránta vágy borította el elmémet, hanem a féltékenység is.

Tudtam, és tudom. Sőt mi több látom is, hogy Kristen gyönyörű lány, vagyis nő. De számomra ő a leggyönyörűbb nő a világon. Ezért is voltam képtelen továbbra is figyelemmel kísérni, azt amint a vele egykorú fiú társai szinte a szemükkel vetkőztetik le azt a nőt, akibe belehabarodtam. Mert igenis, kezdek beleszeretni.

Legszívesebben mindegyik srácnak a képét beverném, már csupán azért amiért Krisre tekintettek.

Mérgemben ököllel csaptam bele az előttem álló falba, aminek a fejemet támasztottam.

Majd hirtelen két meleg kar ölelését éreztem meg magamon. Amint az illata az orromba kúszott az illetőnek, éreztem amint a testemben tóduló düh, lassan csillapodni kezd. Megnyugtatott a közelsége.

Pár perc elteltével, Kristen maga felé fordított. A gyönyörű smaragdzöld szemei újra magukba szippantották az enyémeket. S ha akartam volna se tudtam volna elszakítani a tekintetemet az övéitől.

-       Nagyon fáj? – szólalt meg.

Értetlen tekintetemet látván, az egyik kezével feljebb emelte a jobb kezemet. Pont asztat, amellyel nemrégiben a falba vertem.

-       Nem. –feleltem, miközben a kezét a számhoz emeltem. S belecsókoltam puha tenyerébe.

Lehunyta szemeit, ezzel meg szakítva a szemkontaktusunkat.

-       Mi a baj? – kérdezte, még mindig lecsukott szemekkel.

-       Semmi. – suttogtam halkan.

Nem akartam hazudni neki, de mégsem tudtam megmondani azt neki, hogy egyszerűen féltékeny voltam.

Válaszomat követően, kezét kicsúsztatta az enyémből és hátrébb lépett.

Értetlenül néztem rá, ám de amikor a szemeibe néztem, a csalódottság és a szomorúság szikráját véltem fel ismerni bennük…

(Kristen)

A csalódottság és egyben szomorúság járta át a testemet ebben a pillanatban. Amiért, nem mondta el mi bántja. Tudni akartam, hogy mi a baja. Segíteni akartam neki. De így, hogy nem mondja el. Nem tudok. S, ez szomorúvá tesz.

Kénytelenül, de kiszakítottam magamat a karjai közül, és az ajtó felé fordultam. Magam sem igazán értem, a viselkedésemet. De, most épp nem a viselkedésem érdekelt.

Mielőtt kiléphettem volna az ajtón, hirtelen két kéz fonódott a derekamra. Megállásra készttetve.

Rob maga felé fordított, s miközben az egyik kezét még mindig a csípőmön pihentette, míg a másik kezével az arcomon simított végig. Lehunytam a szemeimet, és az arcomat a tenyerébe fektettem. Először meleg leheletét, majd az ajkait éreztem meg az enyémeken. Felső, majd alsó ajkamat szívogatta, melytől azok résnyire nyitódtak, csak hogy szabad utat engedjek kutakodó nyelvének. Nyelveink és ajkaink forró játéka közepettében, a karjaimat a nyaka köré fontam, míg ő az övéivel a fenekemet megemelve ültetett fel az asztalára.

Elszakadva ajkaitól, a homlokát az enyémnek támasztotta. És miközben a kezeivel a derekamat simogatta, a tekintetét újra az enyémekbe fúrta.

(Robert)

Annyira felemelő érzés volt, újra az ajkait az enyémeken érezni. Ha nem lett volna levegőre szükségünk, akkor akár egy egész életen át csókoltam volt őt tovább.

Amikor a lélegzetvételünk csillapodni látszódott, a szemeibe pillantva nyögtem ki azt az egyetlen mondatott, amelyet már abban a pillanatban ki kellett volna mondanom, amikor azt kérdezte: mi a baj?

-       Féltékeny lettem.

Most én rajtam volt a sor, hogy lecsukjam a szemeimet. Egyszerűen nem tudtam azokba a csodálatosan szép szemekbe nézni. Magamban számoltam a perceket, hogy mikor is fogja magát újra kiszakítani az ölelésemből, és hagy itt.

Már az ötödik percnél jártam, amikor kinyitottam a szemeimet. S ő még mindig a karjaim között volt. Az arcára emeltem a tekintetemet. Mire az ajkai gyönyörű mosolyra húzódtak.

-       Köszönöm, hogy elmondtad. – suttogta közel az ajkaimhoz, és megcsókolt.

Amit nem tudtam nem viszonozni.

Sajnálatunkra a csókunkat meg kellett, hogy szakítsuk ugyanis megszólalt a csengő. Kristennek pedig órára kellett mennie.

Pár apró csók váltása után, Kristen magamra hagyott a szertárban. Az arcomra pedig, egy boldog mosoly terült szét…

Hali!

Hát, ennyi volt mára ez a fejezet. Ami, hát nos... csak remélni tudok, hogy elnyerte a tetszéseiteket. :)

Az előző fejihez írt kommentekre, már válaszoltam. Amit nagyon szépen köszönök mindenkinek, ahogyan a kattintásokat is. :)

A szereplők képei között, található egy kép Kristen szüleiről. Akik csak az én történetem alapján, a szülei. :D

Kellemes és szép hétvégét nektek.

Love

~Dóry~