Chapter 31

Sziasztok. 

Csak annyit mondanék, hogy bocsánat a késésemért! :'(

Love

~Dóry~

~ A lebukás ~

(Kristen)

Boldog és kellemes nyugodt álmomból, lágy puha érintések keltettek fel. Ujjai érintését, meleg ajkai váltották föl. Amelyek miatt nem tudtam elnyomni egy nyögést, így ezáltal akaratlanul is elárultam magamat.

Rob a nyakamba kuncogott, ami folytán, az én ajkaim is mosolyra húzódtak. Ajkaival rövid időn, az enyémekre talált, csak hogy egy „jó reggelt” csókban részesülhessünk, mind a ketten.

-   Jó reggelt napsugár! – lehelte, ajkaimtól elválva.

-   Hm... jó reggelt! – viszonoztam köszöntését, miközben kinyújtózkodtam.

A rövid nyújtozkodásom révén, a tekintetemet az arcára emeltem, amelyeken az ujjammal boldogan simítottam végig. Enyhe borostája szúrta az ujjaimat, de ez egyáltalán nem zavart, avagy keltett bennem undort. Mint sokan másokban. Robnak még ez is jól állt, és én pedig örömmel nyugtáztam, hogy az érintéseim nyomán, ajkait apró, ám de mégis élvezetes sóhajok hagyták el.

Az ujjaim lágy játékát, apró csókokkal váltottam fel, mind addig amíg az ajkaimmal az övéire nem leltem...

-   Bár csak így maradhatnánk örökre... – sóhajtottam fel kelletlenül, még mindig az ágyban feküdve, egymást ölelve, egy – két óra elteltével.

-   Azt én is nagyon szeretném... sőt mi több, igazán élvezném. – csippentette a fogai közé a fülemet.

-   ... de még sem tehetjük. – fejeztem be az elkezdett mondatot.

Majd, kedvtelenül kimásztam Rob melől, és magamköré tekertem a lepedőt, és mielőtt a meztelenül maradt adoniszra pillanthattam volna, beosontam a fürdőszobába.

Belépve a zuhanyzóba a kellően meleg víz alá, a Robbal való együtlétem minden egyes képkocái jelentek meg a szemeim előtt. Ami folytán, boszankodtam is egy sort. Mert így sehogysem, sikerült lehűtenem a vágyaimat, amelyek egyre csak forrnak.

Ha azt hittem, hogy amint végre egymási leszünk, akkor utána már kezelhetőbb lesz az iránta érzett vágyaim, akkor tévedtem. De még mekkorát. Nem hogy, lejebb csilapódtak, hanem még feljebb. Oly annyira, hogy legszívesebben minden egyes percben csak szeretkeznék vele.

Vajon ez normális? Normális, hogy még most is ennyire kívánom? – kérdeztem magamtól kétségbeesetten.

Persze, hogy normális! – vágta rá, egy apró hangocska a fejemben. – Hány éve nem is voltál már úgy egy férfival? Négy – öt éve? Természetes ez a reakciód. Az volna a megdöbbentő, ha nem kívánnád ezt a félistent!

Hát, hogyha ez a véleményed, akkor nem parázok többet eme gondolattól. – gondoltam, kissé megkönnyebbülten.

A magammal folytatott rövid eszmecserét, két biztonságot adó kar és egy forró ajak szakította félbe.

-   Egyetlen egy szabad percet sem szeretnék elvesztegetni. Főleg meg nem azokat a perceket, amelyeket veled tölthetek. – suttogta a bőrömbe.

Ha nem tartanának a karjai, és ha nem érne a mellkasa a hátámhoz, isten bizony, hogy a lábaim felmondták volna a szolgálatott. Minden egyes érintésével, nem csak hogy megremeg testem minden egyes része, hanem még meg is részegít. Beleszédülök az illatába, a hangjába, a gyönyörű parázsló tekintetébe, és minden tettébe – amit rajtam visz végbe.

-   Ne dumálj! – fordultam felé, és ajkaimmal el is hallgattattam őt.

Miközben míg a karjaimat a nyaka köré, addig a lábaimat a csípője köré fontam. A kezeit a derekamról a fenekemre csúsztatta, amelybe belemarkolva helyezett rá, a már ágaskodó férfiasságára.

Egyszerre nyögtünk fel a kéjes érzéstől. Majd lassu és gyors mozgások követték egymást, az én hangos sikolyaim és Rob szédületes férfias morgásai kíséretében.

Amikor lasított a lökésein, néhány perces szünetek következtében, a körmeimet a vállába,majd a hátába vájva ösztönöztem őt a folytatására, amelyet ő boldogan teljesített is. Miközben ajkaink szüntelenül falták egymást, mind addig amíg egyszerre utól nem ért minket a mindent elsőprő szenvedély.

Amíg én Rob egyik vállára támaszkodtam, addig ő az enyémre.

-   Szeretlek. – fogta két keze közé az arcomat, és egy apró szerelmes csókot lehelt ajkaimra.

-   Én is szeretlek. – viszonoztam a vallomását.

Majd miután, lemosdattuk egymást, visszatérve a szobába, mind a ketten felöltöztünk. Döbbent tekintetem látván, amelyeket a Rob felém tartó kék farmerre, fehér pólóra és fehér fehérneműszetre tettem, azt ő elég viccesnek találta. Ugyan is hangosan felnevetett.

-   Akármennyire is észbontóan állt rajtad az a ruha, és most ez a törölköző, azért még is csak úgy a normális, és kényelmesebb ha a megszokott ruhában lehetsz. Nem? – lépett felém, és amikor már csak egy karnyújtásnyira volt tőlem, a karjait körém vonva húzott közelebb magához. – Hm...? – húzta végig az orrát, az állam vonalán.

-   De... – feleltem, majd az állát megragadva, megcsókoltam őt.

Miután rendbe szedtük magunkat, és az aranyos kis házat is, haza indultunk.

A haza felé tartó úton, az arcomon egy enyhe szomorú mosoly ült. Amiért, csak ilyen rövid kis időt tölthettünk el kettesben. És természetesen a kis házikó miatt is. Amely, az első pillanattól kezdve belopta magát a szívembe.

-   Ígérem,  hamarosan visszafogunk ide jönni. – emelte az ajkához az összekulcsolt ujjainkat Rob, és egy csókot lehelt rá.

-   Ígéred? – kérdeztem vissza.

-   Ígérem! – mondta a szemembe nézve, egy pillanatra, majd figyelmét az útra szegezte.

Ahogyan kimondta ezt az egy szót, már semmi kétségem sem volt ahhoz, hogy nem fogja teljesíteni az ígéretét. Megszorítottam a kezét, bíztatásképpen, hogy elhiszem neki azt amit mondott, és hogy köszönöm. Az út további részében, egyikünk sem szólalt meg.

Összekulcsolt ujjainkat, Rob combjára helyeztük, és közben hol egymásra, hol pedig az útra szegeztük a tekintetünket.

Hamarosan meg is érkeztünk hozzám. Percekig egyikünk sem szállt ki, helyette egymás ajkait faltuk. 

Azonban levegő hiány miatt kénytelenek voltunk elvállni egymástól.

-   Nem maradsz még egy kicsit? – kérdeztem.

-   Szeretnék, de Emma már biztosan hiányol. – simított végig az arcomon, kissé szomorúan. – De, este hívni foglak. – fogta két keze közé az arcomat, ismételten. – Szeretlek. – suttogta az ajkaimba, majd hogy szavait bizonyítsa, egy hosszú szerelmes csókot lehelt ajkaimra.

-   Én is szeretlek. – viszonoztam a csókját, majd a kezembe véve a táskámat, amelyben a tegnapi ruhám és cípőm volt, kiszálltam a kocsiból.

És mind addig nem mentem be, ameddig el nem tűnt Rob kocsija a látókörömből...

Amint beértem a lakásba, Jamie azon nyomban a nyakamba ugrott, és ahogyan a csajok, úgy ő is kíváncsi volt az estémre.

-   Hogy ez milyen romantikus?! – ámuldozott, kicsi lányom.

Mire meghökkenve néztem rá, majd utána a három lányra, akik kínosan mosolyogva kezdtek el az emelet iránya felé osonni.

-   Nem mentek ti sehová! – szóltam rájuk, majd kérdőn néztem rájuk. – Még is honnan tudja a lányom, hogy a Robbal való eltött tegnap esti vacsora, romantikus volt? Vagy is, hogy az ilyen meglepetések romantikusak? Mert, hogy nem tőlem hallotta ezt a kifejezést. Abban biztos vagyok.

-   Jó – Jó... – tette fel védekezésképpen a kezét, Sarah. – tőlem hallotta, reggeli közben, amikor a csajokkal rólatok bestélgettünk, és arról, hogy milyen romantikus hangulata lehetett, a vacsorátok.

-   Mami kérlek ne haragudj keresztanyura. – szorított magához Jamie.

És amikor belélegeztem jellegzetes, gyermeki illatát, a kezdeti haragom, egy szempillantás alatt, elpárolgott.

 Rettenetes bűntudatom támadt, amiért így rájuk dörrentem. Hol ott, semmi okom nem volt rá. Nem is tudom mi ütött belém, ebben a pár percben.

-   Ne haragudjatok. Nem tudom mi ütött belém... – néztem rájuk bocsánat kérően. – csak ha lehetséges, legközelebb az ilyen dolgokba majd akkor avassátok be őt, ha már eléri a tizennégyett. Oké?

-   Rendben. – nevettek fel egyszerre mind a hárman.

Miután kipletykáltuk magunkat, Lana –ért jött Ale, akivel az idő alatt amíg itt Los Angelesben tartózkodnak, Nate-hez költöznek. Ale-ról jut eszembe, elfelejtettem Robot megkérdezni, a vele szemben lévő viselkedéséről. Így elhatároztam, ha el nem felejtem akkor, még az este folyamán rá kérdezek erre a dologra.

Késő délután volt már, amikor anya megjött Jamie-rt, akit mind mindig ő visz el az oviba. Soha sem fogom tudni neki meghálálni mind azt a segítséget, amit kaptam és kapok tőle. Ő legeslegjobb anya a világon, ezt biztosan állíthatom.

Köszöntve anyát, egy kis időre amíg a vacsorát készítettük el, kettesben maradtuk. Sissy és Sarah, pedig Jamie-vel meg egy lovas sorozatot néztek.

-   És, mikor szándékozod majd bemutatni a „barátodat”  nekünk? – tette csak fel váratlanul azt a kérdést, amelyre nem is számítottam, egyáltalán.

-   Mégis kiről beszélsz anya? – kérdeztem vissza, kínos nevetés kíséretében.

-   Aj... ugyan kislányom. Ne tégy úgy, mint tinédzser korodban! – mondta nevetve. – Jamie mesélt nekem egy bizonyos „papájáról”,  akire nem csak én, de apád is eléggé kíváncsi már.

Erre a mondatra, egy keserű nyögés hagyta al ajkaimat.

Szuper! Már csak ez hiányzott nekem, hogy előtörjön anyámból a kíváncsiság. Még is mit mondjak neki? Azt még sem mondhatom, hogy igen is ismeritek mind a ketten. Hiszen már egyszer vacsorázott is veletek, a házatokban. Aki nem mellesleg, a tesi tanárom is.

-   Rendben. Oké. – nyögtem ki ezt a két szót, majd vettem egy mély levegőt. – Tényleg van valaki, akivel meg ismerkedtem.

-   Valóban? És, milyen? Jóképű, kedves? – ostorozott a kérdései tömegével.

-   Nagyon kedves, aranyos és nem mellesleg ő a világ legjobbképűbb pasija. A közelsége és a velem való viselkedése megnyugtat. Szeretek vele lenni. – soroltam fel néhány dolgot Robról, amelyek a legfontosabbak számomra.

-   Örülök, hogy meg ismerkedtél vele. És, ki ő? Mikor ismerhetem meg? – kíváncsiskodott tovább. – Annyit már tudok, hogy Rob-nak hívják, és hogy van egy kislánya Emma, aki egy idős Jamie-vel. – mondta, mire az ütőér is megállt bennem. – Először azt hittem, hogy apád kollégájáról van szó, Robert-ről. De, miután ezt képtelenségnek tartottam, így elvetettem ezt a feltevést. Na szóval, ki ő?

Édes istenem! Komolyan jól hallottam azt amiket az anyám kérdezett és mondott az imént? Nem lehet, hogy valamit rosszul hallottam? Ám amikor az arcára pillantottam és megláttam amint a szemöldökét kíváncsian s kérdőn vonja fel, akkor már tudtam, hogy valóban feltette ezeket a kérdéseket.

Még is mit mondhatnék? Óh anya... bár elmondhatnám, hogy a feltevésed az valóban igaz. De félek, hogy te is helytelenítenéd a Robbal való kapcsolatunkat. És azt én pedig nem tudnám elviselni. Tőled meg főbként nem.

Bárcsak felébrednék, és kiderülne, hogy ez a beszélgetés elsem hangzott köztünk.

Ekkor megcsörrent a mobilom mellőlem, elsőnek azt hittem, hogy csak képzelgek. Ám amikor anya, felvette helyettem, onnantól teljesen kétségbeesetten, és félőn figyeltem az arcát.

-   Robert, azt hiszem már nem kell, hogy bemutasson a lányom önnek... – nézett anya rám. - ... természetesen, adom is Kristent. – amint ezt kimondta, át is adta a kezemben a készüléket. – Azt hiszem, ránk férne egy kis beszélgetés. De mivel holnap neked iskola, és Jamie-nek pedig ovi, így délutánra kell tennünk azt a beszélgetést. – mondta, majd se szó se beszéd, ki ment a konyhából, magamra hagyva engem.

-   Kris... Kris ott vagy? Minden rendben? Mi történt? – hallatszódott, Rob aggodó hangja a vonal másik végéből.

-   I... igen, itt vagyok. De, most éppen nem alkalmas. Ne haragudj, de az anyám.. édes istenem... még is mit mondjak neki... most le kell tennem. Sajnálom. Szia. – motyogtam, és letettem.

Gondterhelten támaszkodtam neki a konyhapultnak, és azon rágódtam, hogy mit is tegyek.

Ma már biztosan semmit sem tudsz tenni. Majd holnap! – felelte egy ismerős hangocska a fejemben, amelynek igazat kellett, hogy adjak.

Így hát anya után mentem, aki éppen a táskáját kapta fel a vállára.

-   Jamie, kicsim. Ideje mennünk. – szólította fel a lányomat, aki amint elköszönt a lányoktól, hozzám szalad.

Felvéve őt az ölembe, hosszú percekig, szorosan öleltem magamhoz. És miután elköszöntem tőle, őt és anyát kikisértem az ajtóig. Ahol anya búcsúzóul, megölelt és a következő szavakat suttogta a fülembe:

-   Nem tudom, hogy miként kéne reagálnom a kapcsolatotokra. De majd holnap megbeszéljük. Ígérem apádnak, nem szólok egyetlen egy szót sem. A Planet kávézóban, délután kettőkor. Szia.

Bólintottam.

-   Szia.

Köszöntem el, majd miután beültek a kocsiba és elhajtottak, fáradságra hivatkozva, felmentem a szobámba. Ahol az ágyamra dőlve, azon rágódtam, hogy még is mit mondjak majd holnap az anyámnak.

Vajon elítél majd azért, amiért éppen Robba szerettem bele? Vagy még sem? Képes lenne elmondani apának, hogy viszonyom van Robbal, aki nem mellesleg a tanárom? Vagy éppenséggel elfogadná a kapcsolatunkat?

Ezekre a kérdésekre csak is a holnapi nap folyamán fogom megtudni a választ, amely egy igencsak hosszú kiadós beszélgetést von majd magához.

Mielőtt álomra hajthattam volna a fejemet, egy bocsánatkérő üzenetet küldtem Robnak.

Aki egy „minden rendben lesz” és „szeretlek” szóval, próbált vigasztalni...