Chapter 32

Sziasztok.

Csak annyit mondanék, hogy kellemes olvasást kívánok a fejezethez! :)

Love

~Dóry

~ Érzelmi meggyőzés ereje ~

(Kristen)

   Hajnali négy órát mutatott a telefonom kijelzője, amikor megnéztem, hogy mennyi az idő. Egész éjszaka álmatlanul forgólodtam az ágyamban, azon rágódva, hogy miként fog majd anya a Robbal való kapcsolatomhoz viszonyulni.

   Megannyi rémes összkép fordult meg a fejemben, hogy miként is fog reagálni kettőnkre anya, hogy már nem bírtam tovább az ágyamban feküdni.

   Egészen reggeli fél nyolcig, amikor a csajok is csatlakoztak hozzám a konyhába, elvissza szédelegtem a házban. És oly sok idő után, ma még futni is kimentem az utcára. Feszültség levezetése érdekében. Amely, bár nem teljesen... de valamennyire lenyugtatott. De amikor a csajok a szótlanságom, és az elmerengésem okát próbálták megfejteni, miután belőlem nem tudták kiszedni, újra ezerrel kattogott az agyam.

   Mivel tudtam jól, hogy ha magamban folytom, akkor teljesen megfogok bolondulni... így megosztottam velük a furcsa viselkedésem okát.

   Hiába nyugtogattak ők is azzal amivel Rob, hogy minden rendben lesz. Még sem tudtam lenyugodni.

   Mert mi van, ha még sem lesz minden rendben? Mi van, ha anya ellenezni fogja ezt a kapcsolatot?

   Senki sem tudhassa igazán, csak is ő. Az anyám. Akiről biztosan veszem, hogy ő sem igazán aludt valami jól az éjszaka folyamán. Mert rajtam és Robon rágodott.

   Nem tudhatom biztosan, hogy ez valóban így igaz –e... csak valamiért, érzem, hogy így történt...

   Egész délelőtt, ismételten teljesen a : „Mi lesz ha?” – kérdésen, és annak lehetséges varriáción agyaltam. Oly annyira, hogy csak testileg voltam az órákon. Amelyet természetesen a tanárjaim is észre vettek, és az a pár személy is.. akikkel mind ez idáig mindig beszélő viszonyban voltam.

   De ma nem. Ma egyáltalán nem érdekelt, a suli... és sem ami ott történik. Sokkal jobban érdekelt, a „jővöm”. Amelynek egyik részét, az anyámmal való délutáni beszélgetésem fogja majd eldönteni.

   Az utolsó óra után, amikor idegesen sétáltam ki a kémia laborból, figyelmetlenségemnek okából, Robba ütköztem.

-   Óh... bocsánat Mr. Pattinson! – kértem, elnézést. 

   És mivel, tudtam, hogy a társaim mögöttem jönnek, így képtelen voltam magázodni vele.

   Bár legszívesebben, a karjaiba borultam volna, és addig csókoltam volna ameddig, az idegességem, és a nyugtalanságom el nem tűnik. De tudtam, hogy ezt itt és most nem tehetem meg.

-   Kristen, kérem jöjjön velem. Szeretnék önnel, a két hét múlva esedékes sport nap versenyeiről beszélni, hogy még is akkor pontosan melyik számban szeretne részt venni. – mondta Rob, tanári hangnemben. Amely ellenvetést nem tűr.

-   Igen is uram! – feleltem, és egy kis grimaszt is vágtam, amikor épp Josh – akivel azóta a nap óta sem jövünk ki egymással, amióta fejbe dobott azzal a labdával, bár nem a ladba hibájából, vagyok rá azóta is pipa.. – elment mellettünk, és kárörvendő vigyort virított felém. – Kabd be! – tátogtam felé, és a középső ujjamat mutattam.

-   Stewart és Enderson, azzonnal befejezni... vagy külön órát kapnak, amelyett együtt fognak elvégezni! – szólt ránk Rob, amint észre vette a kontaktusunkat.

-   Igen is! – feleltük egyszerre, sziszegve.

-   Szerintem is. – felelte Rob is.

   Majd elbocsájtva Josh-t, elindult előttem és arra kért, hogy kövessem.

   Egészen az irodájáig követtem őt, ahol előre engedve engem, maga után bezárta az ajtót. Majd a karjaiba kapva, felültetett az asztalára, és az ajkaimra vetette magát.

   Viszonozva a csókját, a karjaimat a nyaka köré fontam. És mindazon ideig amíg ajkaink, és nyelveink szerelmesen egybefortak, megfeledkeztem mindenről. És csak is arra koncentráltam, hogy Rob karjaiban vagyok, és az ő csókját érzem ajkaimon, míg az ujjaival a felsőm alá nyúl, és a melleimet maszírozza.

   Belenyögök a csókunkba, amelyet ő egy édes féloldalas mosollyal élvez. Lefogva az édesen kényesztető kezeit, megszakítom a csókunkat.

-   Hi-á-nyoz-tál... – suttogom szaggatottan.

-   Te is nekem. De nagyon. – feleli ő is, és végig simít az egyik kezével az arcomon, míg a másikkal összekulcsolja az ujjainkat. – Az anyukáddal való találkozás, aggaszt ennyire? Ő miatta vagy ma ilyen, lehangolt? – kérdezi, fürkésző tekintettel.

-   Igen. Egész éjszaka álmatlanul foggólodtam, és azon kattogott az agyam, hogy mit fog majd anya szólni... a – a kapcsolatunkról. – mondom, s lehajtom a fejemet. – Én... én.. félek, Rob. Félek, hogy ellenezni fogja...  – vallom be, félelmemet. – Nem akarom, hogy a kapcsolatunk miatt, megromoljon vele a viszonyom.

-   Shh... – emeli fel az államat Rob, és bíztatóan a szemembe néz – akár hiszed, akár nem, én is félek egy kicsit ettől. Ezt tudtuk, már a kapcsolatunk kezdetén, hogy ez nem lesz egy könnyű menet. De, még is válaltuk mind a ketten. Előfordulhat, hogy most még nem igazán fogja elfogadni a viszonyunkat, de előbb vagy utóbb úgyis belátja majd, hogy szeressük egymást. – mosolyogva mondja, és a mondandója engem is enyhe mosolygásra késztet. – Gondolj majd a szerelmünkre, és hidd el, hogy úgy könnyebben fog majd menni vele a beszélgetés. És meglásd, hogy idővel, ő is mellettünk fog majd állni.

-   Köszönöm. – hálásan, megcsókolom.

   Majd amikor az órára pillantok, egy keserű sóhaj hagyja el ajkaimat. Ugyan is, fél kettőt mutatott az óra. Így kelletlenül, de még is kénytelen voltam elszakadni Robtól, és bíztató csók után, taxiba ülve, elindultam az anyámmal való megbeszélt helyszínre...

   A Planet kávézóhoz érve, amint kifizettem a sofőrt, és kiszálltam a kocsiból. Kissé idegesen, összeszedve a bátorságomat, lépkedtem azon asztal felé, ahol édesanyám ült, és rám várt.

   Amint az asztalhoz értem, ő felállt és egy anyai ölelésben részesített, majd egymással szemben helyet foglaltunk mind a ketten.

   Amíg a pincér vissza nem tért a rendelésünkkel, addig egyikünk sem szólalt meg. Mind a ketten arra vártunk, hogy a másikunk szólaljon meg először. Ám ez még egy jó ideig nem történt meg.

   Ami egy kicsit kezdett kissé kényelmetlen lenni. Legalábbis a részemről biztosan, hogy az volt.

-   Mondanál valamit? – szólaltam meg, egy kis idő után, amikor már kezdett elegem lenni ebből a néma csöndből. – Kérlek... megőrjít a szótlanságod.

   Ekkor rám emelte a sötétzöld szemeit, és egy korty kávé után, szólásra nyitotta a száját.

-   Még is mióta... mióta tart köztetek ez a viszony? – kérdezi.

-   Egy hónapja. – felelem.

-   Egy hónapja... hm... és mennyire komoly? – teszi fel az újabb kérdést.

-   Eléggé komoly ahhoz, hogy... hogy... – kezdem el... azonban amikor megpillantom az asztalunk mellett, Robot, a torkomra forr a szó. – Rob?! – sikkantok fel halkan. – Te, mit keresel itt, és hogyan? – kérdezem, hitetlenül.

-   Suzan! – biccent anyámnak, majd mögém lépve, a kezeit a vállamra csúsztatja. – Elnézést kérek, amiért megzavarom a beszélgetésüket. De, szeretnék önnel beszélni, Suzan. Ha megegendi. – nézz rá.

   Anya egy pár perc pillanatáig szótlanul, néz fel a mögöttem álló Robra. Majd, egy biccentéssel jelzi, hogy benne van. Ekkor Rob lehajol mellém, és arra kér, hogy hadd beszélhessen az anyámmal, négyszemközt.

   Kicsit hezitálok, de Rob bátorító félmosolyra húzott ajkai miatt, felállok és kettesben hagyom őket. Az utca túloldalán, megpillantok egy padot, és oda sétálva lerogyok rá. És várakozom...

(Robert)

   Miután Kristen kettesbe hagyott minket, leültem a helyére, és egy hatalmasat nyelve, szólásra nyitom a számat.

-   Nézze Suzan, tudom, hogy a tanár – diák közötti kapcsolatokat, sokan nem helyeslik, és hogy ez tiltott dolog is. – kezdek bele.

-   Ez így igaz. De ezzel maga is nagyon tisztába van, Robert. Vagy legalábbis tisztában kellett volna lenni, vele. – helyesel, Suzan.

-   Igen. Azonban, néha a szívünknek nem tudunk parancsolni. Ahogyan én sem tudtam.  – nézek bele a szemeibe – Nem akartam, hogy így történjen. De, hazudnék ha azt mondanám, hogy én ezt bánom is. Mert nem. Egyáltalán nem bántam meg, hogy közelebbi kapcsolatba kerültem az egyik diákommal, aki nem mellesleg a főnököm, és a maga leánya.

-   Esetleg tett is valamit a kapcsolatuk ellen? – kérdezi, felvont szemöldökkel.

-   Próbálkoztam... de mindhiába. – felelem, az igazat.

   Ó csak bólint egyet, majd elgondolkozó arcot vágva, egy újabb kortyot iszik a kávéjából.

   Miközben arra várok, hogy mondjon valamit. Magamban, azt gondolom, hogy helyesen döntöttem akkor, amikor Kristen után jöttem. Hiszen, ketten vágtunk belle ebbe a kapcsolatban. Amiért, együtt kell megküzdenünk. Nem hagyhattam, hogy ő egyedül szálljon szembe az anyjával.

-   És tisztában van azzal, hogy ha ez a viszony kitudódik, akkor nem csak hogy a maga álása forog majd kockázatra, hanem Kristent is örökre megbélyegezik, és az apjával való viszonya is megromlik?

-   Ezzel is tisztában vagyunk mind a ketten. És  vállalva a kockázatot, még is úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk együtt.

-   Valóban? És mondjuk, ha még sem sikerül magunknak ez a kapcsolat? Megtudnának férni egy légtérben?

   Az újabb kérdései elgondolkoztattak egy rövid kis időre. Arra valóban nem gondoltam, hogy mi lesz, ha valami folytán mégis elválunk egymástól. Vajon Kristen gondolt erre? Lehetséges, hogy éppen ezért nem akart belemenni ebbe a kapcsolatba, még az elején?

   Ha ez így van, akkor is ő még is ezek felmerülő kérdések ellenére is belement. És, mivel bízom abban, hogy köztünk ez a szerelem, erős, így egyáltalán nem is akarok arra gondolni, hogy mi lesz ha mégsem fog sikerülni.

   Ha együtt vagyunk, és ha együtt küzdünk meg vele, akkor sikerülni fog.

-   Nem tudom.

-   Nem tudja? Vagy, nem is gondolt erre? – kérdezi vissza.

-   Nem gondoltam erre.

-   Akkor még is miért vállalta ezt a kapcsolatot?

   Összeszedve magamat, színtiszta őszintességgel vallottam meg neki, a lánya iránt érzet érzéseimet.

   Szinte megkönnyebültem amikor, végre olyas valakinek mondhattam el a Kristen iránt érzéseimet, és a múltamnak egy nagyon fájó részét.

-   ... szeretem a lányát, Suzan tiszta szívemből. És minden szándékom az, hogy őt és a lányainkat boldoggá tehessem. – fejezem be a vallomásomat.

   A vallomásom végén, elmosolyodik. Majd fel áll, és elém lépve megfogja a karomat és felránt a székről.

   Ettől a mozdulatától megijedtem, de rövidesen az ijedtség úgy tűnt el, ahogyan jött.

   Még mindig mosolyogva, egy nyugtató ölelésben részesít. Amelyet kicsit viszakozottan, viszonzok. De pár másodperc után, már levetközőm a nyugtalanságomat.

-   Ajánlom, hogy így legyen Robert! – enged el. – Rengeteget szenvedett már ő, és elég fiatalon. Nem tudnám még egyszer, olyan állapotban látni, mint amilyenben volt, Steven halála után. Nagyon sokat jelentett számára. És azt is tudom, hogy ma már te jelentesz neki sokat. Úgy – hogy, csak arra kérlek, hogy ne bántsd meg, és ne tőrd össze a szívét. -  kéri, azt amelyet kérnie se kell.

-   Köszönöm. És, ígérem, hogy nem fogom. – mondom, öszinte mosollyal.

   Amelyet ő kedvesen viszonozz is.

-   Én áldásomat adom rátok, és rám bármikor számíthattok. És ígérem, tőlem John nem fog tudomást szerezni ketőtőkről. – ígéri.

-   Köszönjük. – ölelem meg hálásan.

-   Menjünk keressük meg Krist. – mondja, és közben leinti az egyik pincért.

   Akinek kifizette a rendelést, majd belém karolva, indultunk el Kris keresésére. Akit a kávézóval szembeni túloldalon lévő padon találtuk.

   Amint észrevett egyből felénk rohant. És miután Suzan elmondta neki is azt amit nekem, hogy ő az áldását adja ránk, először az anyja nyakába borult, majd végül az enyémbe.

-   Szeretlek! – suttogtam az ajkai közé, és megcsókoltam.