(Robert)
 |
| „A boldogsághoz nem vezet út. Az út maga a boldogság.” |
Elment.
Ő is elhagyott.
Miért hagy el engem
mindenki?! Mit követtem el, ami miatt mindenki elhagy?! – kérdezem
magamtól, keserű fájdalommal, miközben még mindig a hideg havas járdán
térdepelek, és a lányomat tartom a karjaimban. Aki csak úgy mint én, hullatja a
sós könnyeit.
Nem tudom felfogni, hogy mindez velünk történik meg. Miért
pont most? Amikor már olyan jól megvoltunk együtt. Annyira boldogunk voltunk.
Ám ez a boldogság, egy szempillantás alatt el is illant.
Annyira magamba fordultam, hogy észre se vettem amint egy
fekete Mercedes leparkol előttünk. Csak is egy hangos ijedt kiáltás térít magamhoz.
- Szentséges ég! Azonnal álljatok fel arról a havas kőről mielőtt megbetegszetek! –
rángat fel minket Suzan.
Akinek a jelenlétén meg is hökkenek. Mit keres ő itt? Miért
nincs otthon, és nyugtassa le a férjét? Akit most a pokol legmélyére kívánok.
- Mit
keresel itt? – kérdem rekedten, miközben beterel minket a házba.
Belépve a házba, Emma –val azonnal a kandallóhoz lépek, és a
kezeinket dörzsölöm a pattogó tűz mellett.
Még azt sem vettem észre, hogy mennyire is hideg volt
odakint, mind addig amíg be nem jöttünk.
- Azonnal
csinálok egy forró teát. – jelentette ki Suzan, és már a konyhában el is tűnt.
Pár perccel később két gőzölő bögre teával tért vissza
hozzánk. Az egyiket Emma kezébe adta, míg a másikat az enyémbe. Aprókat
kortyolgatva a finom citromos folyadékból, még kellemes érzés volt, amint a
torkomat enyhén égeti.
- Hogy
– hogy itt vagy? – kérdezem ismét.
Ám mielőtt válaszolhatna, Lizzy toppan be.
- Halihó,
megjöttem! – lép be vidáman a nappaliba, de amint észreveszi, hogy Suzan is itt
van lehervad a mosolya.
- Helló!
– köszön. – Itt meg mi történt? – kérdi, s közben hol engem, hol pedig Suzan-t
fürkészi kíváncsi tekintettel.
Egy pillanatra Suzan – ra tekintek, majd vissza a nővéremre.
De mielőtt válaszolnék, a tekintetem a sírástól kimerült lányomra esik. Aki
hosszan ásítozik az ölemben.
- Kristen
el hagyott minket. – felelem, s amint ezt kimondom, a szívemben erős fájdalmat
érzek.
- De
hát miért?
- Ígérem
holnap mindent elmondok. De nem most. Nem tudok erről most beszélni. – rázom
meg a fejem. – Megkérhetlek, hogy fektesd le Emma-t?
- Persze.
– vágja rá rögtön, és máris mellettem terem, hogy átvegye tőlem a lányomat. –
Sajnálom, Rob. – suttogja a fülembe, miközben vigasztalóan átölel. – Azt hiszem
én is ledőlök egy kicsit.
Fájdalmasan elmosolyodok, és egy apró csókot lehelek
kislányom homlokára, majd a nővéremére is.
- Ha
esetleg hamarabb elmennél Suzan, akkor most mondom, hogy ha bármiben is tudok
segíteni, csak szólj. – öleli meg Suzan –t is.
- Köszönöm.
– feleli, s látom amint az ő szemei is lassan megtelnek könnyekkel.
Amint Lizzy – ék eltűnnek a látókörünkből, Suzan felé
fordulok.
- Ha
azért jöttél, hogy elmond Kristen elmondta John – nak, hogy mi együtt vagyunk.
Akkor szólók, hogy már tudok róla. Kris ezért is hagyott el. – mondom felállva
a kandalló előtti bőrfotelból, a tőlem alig egy méterre lévő ablakhoz léptem,
és azon keresztül figyeltem, amint a hó újra szállingózni kezd.
Néhány perc erejéig néma csend telepedett a nappaliba, és
csak a tűz pattogó hangja hallattszódott Majd a néma csendet Suzan szakította
meg.
- Ezt
mondta neked? – kérdezi, szomorúan. – Akkor még sem mondta el az igazat.
- Ezt
nem értem... – fordulok vissza felé. – Milyen igazat kellett volna elmondania?
– kérdezek vissza.
Most aztán tényleg elvesztettem a vonalat. Legalább is azt
hiszem. És ebben a pillanatban még nem is sejtettem, hogy mikre derül még fény
az elkövetkezendő percekben. Amelyek során, az eddigi elvesztett vonal még
távolabb kerül tőlem...
Miközben Suzan a délután történteket mesélte el nekem, és
amint az igazság kiderülni hallattszódott a lábaim felmondták a szolgálatot, s
térdre borulva ma már másodjára, az arcomat a tenyerembe temettem.
És megállás nélkül azt ismételgettem magamban, hogy ez csak
rossz vicc. Avagy egy rémálom. Amelyből valami ok folytán nem tudok felébredni.
Nem lehet, hogy Emilie és Steven együtt lettek volna. Ez
valami tévedés. Még hogy Emilie megcsalt volna engem? Ez kész röhej.
- Emilie
soha nem lett volna képes erre. Ez valami tévedés. De még mekkora tévedés. –
mondtam hitetlenül.
- Azt
nem tudhatom, hogy mire lett volna, vagy mire nem lett volna képes. De, Kristen
fel ismerte őt. És éppen, ezért nem mondta el neked az igazat. – állta a
magyarázatát, Suzan.
- De
még is miért nem? Miért hazudta azt, hogy mindent elmondott az apjának? –
kérdezem, fájdalommal a hangomban.
Ekkor Suzan közelebb lépett hozzám, és letérdepelt elém,
csak hogy egy szint magasságban legyünk. Majd a kezeit az enyémre csúsztatta.
- Azért
nem mondta el, mert azt akarta, hogy úgy maradjon meg Emilie az emlékeidben,
ahogyan őt ismerted, és szeretted. Nem pedig úgy, aki egy másik férfival is
viszonyt folytatott, miközben te és a kis Emma itthon várjátok őt.
Lehetne –e még az életem ennél is katasztrofálisabb?
Az elmúlt egy órában minden boldog pillanatom elszállt.
Kezdve onnan, hogy Kristen elhagyott.
Utána pedig kiderült, hogy a kislányom anyjának viszonya volt, annak a
nőnek az egykori szerelmével, akibe menthetetlenül szerelmes vagyok. S aki csak
azért hazudott nekem, hogy megvédjen ugyan attól a csalódástól amelytől most ő
is szenved.
Ha engem ilyen sokkoltan ért, akkor Kristen –t hogyan is
érhette ez? Ha belegondolok abba, hogy mit érezhetett át akkor amikor meglátta
azokat a képeket, és amikor az apja bevallotta neki az igazat.
Mindenáron az a
tudat lebben fel előttem, hogy minél előbb a karjaimba kell vonnom őt, hogy
elmondhassam neki, mennyire is szeretem.
- Tudod,
hogy hova akar menni? – kérdezem hirtelen.
- Nem.
Azt sajnos nem mondta el. De kétlem, hogy ilyen időben bármilyen gép is fel
szállna. – mutatott kifele az utcára.
Ahol már időközben nagy szemekben hullott, és még hullik is a
hó.
A tudat, hogy még mindig a reptéren találhatom, adott
reményt ahhoz, hogy újra együtt legyünk.
Lekapva a fogasról a kabátomat, kerestem elő gyorsan a kocsi
kulcsomat, és mielőtt kimehettem volna a garázsba a kocsimért, még felszóltam
nővéremnek, hogy mit tervezek.
- Köszönöm
Suzan. – öleltem meg hálásan, mielőtt kiléphettem volna az ajtón.
- Ne
köszönj nekem semmit. Csak menj, és hozd vissza őket. – engedett el.
És én már kifele is rohantam. Azonban amikor a garázs előtt,
megpillantottam a hatalmas hóbuckát.
Dühösen, néztem fel az égre.
- Miért
teszed ezt velem? Mond miért?! – kiáltottam fel, haragosan.
- Tessék,
vidd az én kocsimat! – lépett mellém Suzan, és a kezembe csúsztatta a kocsija
kulcsát.
- De...
és te? Hogy mész haza? – kérdeztem aggódva.
- Ha
nem bánod, én maradnék nálatok éjszakára. John –t pedig felhívom, hogy ilyen
hóviharban semmiképp sem indulok el. Legalább így egyedül maradva,
elgondolkozhat azon, hogy mit is tett. – rántotta meg a vállát.
- Nem,
természetesen maradhatsz. Tulajdonképpen örülnék, ha maradnál.
- Köszönöm,
de most már menj. Siess ameddig nem borítja be az egész várost a hó. –
irányított az autója felé.
Hallgatva rá, a kocsijához léptem amelybe beülve, már is
indítottam a reptér felé...
Egész úton, azért imádkoztam, hogy még Kristenéket a
reptéren találjam.
Nem is tudom, hogy mihez kezdek, ha végleg elveszítem őt...
(Kristen)
- „Felhívjuk minden utasunk figyelmét, hogy a
Londoni járat látszólag, negyed órát késlekedni fog. Kedves türelmüket kérjük.
Köszönjük!” – hallattszódott a hangfalakból egy mély női figyelmeztető hang.
Ami miatt sokan morgolódni kezdtek, körülöttünk. És én sem
voltam éppen elragadtatva a bejelentett hírtől.
Miért éppen most kell
ennek a hóviharnak is tombolni? – szitkozódtam magamban. De amikor az
ölemben szomorúan a tömeget figyelő lányomra pillantottam, elhatároztam
magamban, hogy azon nyomban bocsánatot kérek tőle, a viselkedésemért.
- Kicsim...
– szólítom meg.
- Igen
mami? – emeli fel a fejét.
- Kérlek,
bocsáss meg nekem amiért úgy rád kiabáltam. Nem akartam, de még is megtettem.
Amiért szörnyen haragszom is magamra. – simítottam meg az arcát.
- Szeretlek
mami! – hajtotta vissza a fejét a vállamra.
- Én
is szeretlek kicsim! – mondtam, és egy apró csókot leheltem a nyakára.
- Mami,
én nem akarok el menni. Én a papával és az Emma-val akarok lenni. – emeli fel
ismételten a fejét Jamie, és a tekintetét az arcomra emeli. – Kérlek, menjünk
haza hozzájuk.
Eddig akárhányszor kért tőlem valamit, soha nem tudtam nemet
mondani rá. Főleg azért, mert érte és neki bármit megtettem volna. És most,
amikor ilyet kér tőlem, nem tudom, hogy mit is tegyek. Valóban én sem akarok
elmenni, és én szeretnék Robékkal lenni. De nem tudom, hogy Rob miként is
reagálna arra, ha elmondanám neki az igazat Emilie-ről.
Még is mitévő legyek?
Hallgassak a szívemre, és most azonnal álljak fel innen, és
menjek vissza Rob-hoz?! Vagy, inkább az eszemre hallgassak amely arra utasít,
hogy várjam meg a Londoni gépet, és üljek fel rá?!
- Én
sem akarok elmenni kicsim, de nem tudom, hogy a papa valaha is megtud –e nekem
bocsájtani, amiért hazudtam neki.
- Akármit
is tettél vagy mondtál, a papa megfog bocsájtani érte. Mert szeret minket. –
mondja, és remény csillan hatalmas szemeiben.
Valóban megfog majd bocsájtani Rob? Vagy még sem fog?
Ezt csak is akkor fogom megtudni, ha visszamegyek hozzá.
- Gyere
kicsim, visszamegyünk a papáékhoz! – mondtam, és felálltam a székről.
S ekkor lányom száját egy hangos boldog sikoly hagyta el.
Ami folytán minden tekintet ránk szegeződött. De egyáltalán nem tudtam a
kíváncsi tekintettekkel foglalkozni, csak is azzal, hogy minél előbb bocsánatot
tudjak kérni Robtól.
Letéve az ölemből Jamie-t, a nagy táskát, és a két bőröndöt húzva magunk után, hagytuk el a reptér auláját.
És bár elég csípős volt a hideg
szellő amely megcsapott minket, még is tovább folytattuk az utunkat az út túlsó oldalán álló taxi-ig.
Amelybe miután bepakoltuk a bőröndjeinket és mi magunk is
beültünk, a sofőrnek Rob címét adtam meg. Aki azonnal indította is a kocsit...
Másfél óra elteltével amikor szerencsésen megérkeztünk
Robékhoz, kifizettem a sofőrt. Majd Jamie-t előre engedve magam után húzva a bőröndöket, a ház ajtajához érve, bekopogtattam a fehér tölgyfa ajtón.
Amely mögül nem sokkal később, az anyámmal találtam szembe
magam. Aki miután felocsudott a döbbenettől, rögvest a karjaiba vont.
- Édes
istenem, kislányom. Úgy örülök, hogy meggondoltad magad, és hogy Robnak
sikerült meggyőzni téged. – szorongatott meg először engem, majd végül Jamie-t.
- Hogy
érted, hogy Rob-nak? – kérdeztem hirtelen.
- Hát
nem ő hozott titeket vissza? – kérdezte értetlenül.
- Nem.
Mi taxi –val jöttünk.
- Óh...
akkor elkerültétek egymást. – nevetett fel. Bizonyára, hamarosan hazaért ő is.
De, ne álldogáljunk itt kint az ajtóban. Gyertek be azonnal. – szólt ránk, és
máris a meleg kandalló felé terelt minket.
Amely előtt levéve a kabátot magunkról, a bőrfotel egyikébe
foglaltam helyet, míg Jamie az én ölemben.
Anya pedig, pillanatokon belül, két
forró bögre teával tért vissza hozzánk. Akinek elmeséltem, hogy mi is
késztettet arra, hogy meggondoljam magamat. Egy kis idő elteltével amikor Jamie
már elálmosodott a karjaimban, felvittem őt az emeletre Emma szobájába. Aki már
javában az igazak álmát aludta. Befektetve mellé Jamie-t, mind a kettőjüket
betakargattam, majd egy – egy jó éjt puszit lehelve a homlokukra, hagytam el a
szobát, és vele együtt az emeletet.
A nappaliba érve, megtudakoltam anyától, hogy ő mit is keres
itt tulajdonképpen. De amikor elmondta, hogy miért is jött ide, és hogy
elmondta Rob – nak az igazat, egyáltalán nem tudtam rá haragudni. Hiszen ő csak
jót akart.
- Miért
nem mész fel és, pihensz le anya? – kérdem, egy kis idő elteltével, miközben
arra várunk, hogy Rob haza érjen.
- Azt
hiszem, valóban rám férne egy kis pihenés. – állt fel a kanapéról, és mielőtt
bemehetett volna a vendégszobába, egy jó éjt csókot lehelt az arcomra. –
Szurkolok, hogy minden a legnagyobb rendben menjen majd köztetek. Szeretlek
kicsim.
- Köszönöm
anya. Ahogyan azt is köszönöm, hogy mellettem voltál ezen a borzadalmas napon.
Szeretlek. – viszonoztam, az ölelését.
Majd szomorú mosollyal az ajkaimon figyeltem amint, eltűnik a lépcső mögött lévő vendégszobában. Neki sem lehetett könnyű a mai délután, úgy
hiszem.
Hiszen tudom, hogy mennyire szereti apát, akiben most ő is
rettenően mélységeset csalódott.
Visszasétálva a kandalló elé, újra helyet foglaltam a
fekete bőr fotelben, és miközben egy újabb bögre teát szürcsölgettem enyhe
idegességgel a gyomromban, arra vártam, hogy Rob hazatérjen...
(Robert)
Miközben a visszafelé vezető úton tartok, mindvégig arra
keresem a választ magamban, hogy még is miért velem történik ez?!
Miért kellett nekem először Emilie-t, majd most Kristen –t
is elveszítenem?
Nem tudom.
Mit vétettem én, hogy ezt érdemeltem? Esetleg, nem kellett
volna beleszeretnem Kris-be? Ez hülyeség.
Hiszen, tudtommal a szívnek nem lehet
parancsolni. És azaz igazság, hogy én örültem is annak, hogy végül egymásba
szerettünk. De, annak viszont már nem örülök, hogy a boldogságunk ilyen hamar
tönkre ment.
Bármit megtennék azért, hogy újra együtt lehessek Kris-sel.
Bárcsak vele mentem volna akkor amikor arra kért, hogy
tartsak vagyis, tartsunk velük!
Csalódottan, és fájdalommal a szívemben parkoltam fel a
kocsifeljáróra. Amikor kiszálltam a kocsiból, a bejárati ajtó előtt levertem a bakancsomról a havat, majd beléptem a házba. Kibújva a kabátomból a fogasra
akasztottam, majd miután kibújtam a bakancsból is, a nappali felé mentem.
Amikor a tekintetem, a kandalló előtt lévő alakra esett, először azt hittem,
hogy hallucinálok. De amikor egymás után hosszan, és sűrűn pislogtam, hatalmas
megkönnyebbülés, és öröm járta át az egész testemet, attól amit ott láttam.
- Kristen?
– kérdezem, alig hallhatóan...de ő még is meghallotta a hangomat.
Oldalra fordította a fejét felém, és amikor a tekintetünk
egymásba kapcsolódott mind a ketten egyszerre mozdultunk meg a másik felé.
Nem voltam rest azon nyomban a karjaimba vonni őt, de ahogyan
észrevettem ő sem ellenkezett az ölelés ellen.
Hosszas ölelkezésünk után, lázas hevességgel ostromoltam
kívánatos meggyvörös ajkait, mind addig amíg levegőért nem kapkodtunk.
Szemeimet szorosan lehunyva tartottam, míg a homlokomat az
övének döntöttem.
Nem akartam, vagy legalább is nem tudtam elhinni, hogy
valóban itt van. Visszajött és a karjaimban tartom őt.
De amikor a szemeimet kinyitom, és az ő gyönyörű könnyáztatta smaragdzöld szemeiben visszatükröződik az én hitetlenséget árasztó tekintetem,
kezdem el hinni, hogy ez valóban a valóság.
- Kérlek
bocsáss meg nekem. Sajnálom, hogy hazudtam neked. És akárhogyan is de, mindkét
féle-képen fájdalmat okoztam volna neked. Ahogyan tettem is. Bár
visszaforgathatnám az időt, hogy megkíméljem magunkat –e borzadalmas
csalódástól, és fájdalmon. – szólalt meg először.
Nem bírtam elviselni a tudatot, hogy újra sírni látom őt.
Éppen ezért, az ajkammal lecsókoltam a könnyeit az arcáról.
- Nem
te vagy a hibás. Te is akárcsak én, éveken keresztül egy olyan kapcsolatban
éltünk, amely talán soha nem is volt igaz, csak egy látszat. És mind a ketten,
olyas valakik miatt szenvedtünk és gyászoltunk négy éven keresztül, akik meg
sem érdemelték a szerelmünket amelyet irántuk éreztünk.
- Azt
hiszem igazad van. Valóban nem érdemelték meg, ahogyan mink sem azt a sok fájdalmat,
amelyet éreztünk.
- Nem
mondom, hogy nem fáj amit ma megtudtam Emilie-ról. De a tudat, hogy
elveszítelek, és soha nem ölelhetlek magamhoz. Hogy soha nem hallhatom a
gyönyörű hangodat. Nem láthatom elbűvölő mosolyodat, és gyönyörű szemeidet. És
nem mondhatom azt neked többé, hogy Szeretlek! Még jobban fájt. Kérlek, ne
akarj még egyszer elhagyni engem, mert azt már nem viselném el. – kérleltem
suttogva még mindig a szemeibe nézve.
- Nekem
is fájt, hogy fájdalmat okoztam neked, hidd el! Örülten szeretlek, és mind
addig itt maradok, amíg el nem küldesz. – mondta, és egy apró csókot lehelt az
ajkaimra.
- Akkor
az a nap soha nem fog eljönni. – mosolyogtam rá boldogan, majd a karjaimba
kapva őt, lágy szerelmes csókot nyomtam ajkára, és úgy vittem fel a szobámba...
Prológus
...egy évvel késsőbb...
Minden egyes boldog pillanatért, és a másikunk boldogságért
megküzdve, egyáltalán egyikünk sem bánta meg, hogy együtt maradtunk, és
mindenki előtt felvállaltuk a kapcsolatunkat.
Semmi sem volt fontosabb annál, hogy együtt lehessünk.
Bár hosszas küzdelmek övezték a végleges békességet köztünk
és Kristen apja között, de megérte.
Megérte mert, gondtalanul és békés
nyugalommal ölelhetem és mutathatom a világnak, hogy Kristen szerelme az enyém.
Míg Kristen egy híres modellcégnél kapott fotói állást,
addig én megtarthattam a tanári állásomat. Amely az elmúlt idő során, valóban
és ténylegessé is vált az életemben.
- Hé
szépfiú, minden rendben? – hallottam meg a világ leggyönyörűbb hangját a hátam
mögül, majd rövid időn belül két ölelő kart éreztem meg, amely hátulról vont
körül.
- Igen.
Azt hiszem, semmi sem lehetne ennél jobb. Mindenem megvan amiről valaha is
álmodhattam. Minden olyan békés, és nyugodt körülöttünk. – simítottam a
kezeimet az övéire, amelyekre egy apró csókot leheltem, amikor a számhoz
emeltem.
- Azért
ilyen békés minden mert, mindannyian megbékültünk egy – egy olyan helyzettel,
amellyel egykor még nem. – mondta, és egy boldog mosolyt virított felém, amikor
felé fordultam.
- Igazad
van. – fogtam két tenyerem közét arcát. – Szeretlek, Kristen! – mondtam, és
szerelmesen megcsókoltam őt.
- Én
is szeretlek, Robert! – viszonozta a vallomást, és a csókot is. – Gyere menjünk,
amíg meg nem eszik előlünk a finom grilles húst.
Míg az egyik kezemben egy finom üveg bort fogtam, addig a
másikkal szerelmem derekát öleltem át, és kisétáltunk a Stewart ház hatalmas
udvarára. Ahonnan finom illatok, és vidám hangulatok szálltak felénk.
Megérkezve az igencsak nagy társasághoz, a bort az asztalra
letéve, hátulról öleltem át szerelmemet.
Akinek a szépen gömbölyödő pocakjára
simítottam a kezeimet, a füle tövébe pedig egy apró csókot leheltem. Majd
mosolyogva figyeltük, amint szerelmem szülei az én szüleimmel társalognak.
Akiknek az első pillanatban a szívébe sikerült lopnia magát, szerelmemnek és
Jamie –nek. Boldog voltam amiért ők is elfogadták úgy Kristen –t és a kis
lányát, ahogyan engem és Emmát John –ék.
Nevetve figyeltük, amint Tom az alig másfél hónapja született
Sarah – val közös kisfiúknak, Peter –nek gügyögött. Amelyet a hármas trió:
Bobby, Marcus és Sam – akik közül még ketten, mindig keresik a megfelelő
személyt - , nem tudtak vicces megjegyzések nélkül hagyni. Majd a tekintetem, a
szintén gömbölyödő Sissy – re esett, - ő már az utolsó hetekben van - , aki
Nate segítségével foglalt helyett az egyik karos széken. Mellettük pedig Lana
és Ale foglaltak helyett.
Az utóbbi személlyel való viszonyom pedig az idő során, újra
a régi kerékvágásba került, azon a napon, amikor szerelmemre hallgatva, minden
régi dolgot sikerült tisztáztunk. Amely révén, már nővérem sem szomorkodott
tovább. És ennek köszönhetően, a továbblépésben nagy segítségére volt Marcus.
Akivel a közös zenélésük során, kerültek egymáshoz.
- Papa!
Mami! – szaladtak felénk, a lányaink akik a grill sütőnél hagyták, a
nagyszüleiket. – Nézzétek mit kaptunk a nagyiéktól. – mutatták felénk, az
ajándékba kapott, gyöngykészleteket Amelyekre már egy jó ideje, áhítoztak.
- És
meg is köszöntétek az ajándékot? – kérdezte tőlük szerelmem, miközben
megcsodálta a különlegesebbnél – különlegesebb gyöngyöket.
- Igen,
mami! – felelték egyszerre. – Majd, Thomas – nak is készítünk, és amikor már
elég nagy lesz hozzá, hordhassa is majd.
- Rendben.
De nem most. Most ugyan is enni fogunk. – mondtam én, majd az asztal felé
tereltem őket, ahogyan szerelmemet is, aki kissé haragosan nézett rám.
- Miért
hitetted el velük, hogy fiút várok, amikor az is lehet, hogy kislányt várok?! –
bökött oldalba.
- Férfi
és apai megérzés, szívem. – kacsintottam rá, és játékosan a fülcimpájába
haraptam. – A lényeg amúgy is, hogy egészséges legyen.
- Igazad
van. – bólintott rá.
Majd helyet foglalva az asztalnál, a családunk és a közeli
barátainkkal egyetemben, egy kellemes és vidám délután elébe vágtunk... és
amikor a poharainkat koccintásra emeltük, mindannyian tudtuk, hogy történjék
bármi is, de mi mindig számíthatunk egymásra. Mert a család, mindannyiunk
számára a legfontosabb az életükben...
The End
Sziasztok.
Elnézéseteket kérem, amiért csak mostanra hoztam a befejező rész második részét. De azaz igazság, hogy csak tegnap kezdtem bele és ma fejeztem be.
Úgy gondolom nem ez lett a legjobb befejezése a történetemnek, de őszintén szólva, ezt most másképp nem tudtam volna megírni. Se hangulatom sem pedig, kedvem nem volt hozzá, hogy megírjam. De mivel ennyivel tartoztam nektek, így még is megírtam. :/
Sajnálom, ha csalódást okoztam a résszel. :(
Hálás köszönet az eddigi támogatásaitokért, kattintásaitokért, és legfőképp a véleményeitekért is! :) Hosszabb búcsúszóra most nem vállalkoznék, ha nem bánjátok. De most éppenséggel nekem sem könnyű, a szavakkal küzdenem. :/
Mindenkit ölel: Love_Day
