Frissről!

Sziasztok!

Mint azt észre vehettétek, egyre ritkábban érkeztek eddig a frissek. Ennek két oka van.
Az első az, hogy ennél a történetemnél ihlet hiányban szenvedek.
A másik pedig az, hogy már egyáltalán nem kötődöm ehhez a törihez. Egyszerűen, beleuntam az írásába. Se kedvem, sem pedig hangulatom nincs már ahhoz, hogy ezt tovább folytassam.
Sajnálom. Bár, képzelem, hogy ezzel nem sokra megyek.
De mivel, nem akarom úgy abbahagyni, hogy nincs vége a törinek, így egy extra hosszú fejezetet igyekszem össze hozni, amely a végét fogja jelenteni a történetnek.
Nem régiben még azt terveztem, hogy kb. 10 fejezetig kihúzom majd valahogy a törit... de ma végérvényesen is eldöntöttem, hogy az lesz a legjobb, ha egy egész - hosszú... fejezetet írok meg a végeként.

Csak azt tudom mondani, hogy sajnálom. De számomra így lesz a legjobb. :/

Amint kész leszek a "fejezettel", már hozom is. (Amelyre lehetséges, hogy egy hetet... kell várni... de az is megeshet, hogy csak pár napot.)

Megértéseteket pedig, köszönöm!

Üdv:Dóry

Chapter 32

Sziasztok.

Csak annyit mondanék, hogy kellemes olvasást kívánok a fejezethez! :)

Love

~Dóry

~ Érzelmi meggyőzés ereje ~

(Kristen)

   Hajnali négy órát mutatott a telefonom kijelzője, amikor megnéztem, hogy mennyi az idő. Egész éjszaka álmatlanul forgólodtam az ágyamban, azon rágódva, hogy miként fog majd anya a Robbal való kapcsolatomhoz viszonyulni.

   Megannyi rémes összkép fordult meg a fejemben, hogy miként is fog reagálni kettőnkre anya, hogy már nem bírtam tovább az ágyamban feküdni.

   Egészen reggeli fél nyolcig, amikor a csajok is csatlakoztak hozzám a konyhába, elvissza szédelegtem a házban. És oly sok idő után, ma még futni is kimentem az utcára. Feszültség levezetése érdekében. Amely, bár nem teljesen... de valamennyire lenyugtatott. De amikor a csajok a szótlanságom, és az elmerengésem okát próbálták megfejteni, miután belőlem nem tudták kiszedni, újra ezerrel kattogott az agyam.

   Mivel tudtam jól, hogy ha magamban folytom, akkor teljesen megfogok bolondulni... így megosztottam velük a furcsa viselkedésem okát.

   Hiába nyugtogattak ők is azzal amivel Rob, hogy minden rendben lesz. Még sem tudtam lenyugodni.

   Mert mi van, ha még sem lesz minden rendben? Mi van, ha anya ellenezni fogja ezt a kapcsolatot?

   Senki sem tudhassa igazán, csak is ő. Az anyám. Akiről biztosan veszem, hogy ő sem igazán aludt valami jól az éjszaka folyamán. Mert rajtam és Robon rágodott.

   Nem tudhatom biztosan, hogy ez valóban így igaz –e... csak valamiért, érzem, hogy így történt...

   Egész délelőtt, ismételten teljesen a : „Mi lesz ha?” – kérdésen, és annak lehetséges varriáción agyaltam. Oly annyira, hogy csak testileg voltam az órákon. Amelyet természetesen a tanárjaim is észre vettek, és az a pár személy is.. akikkel mind ez idáig mindig beszélő viszonyban voltam.

   De ma nem. Ma egyáltalán nem érdekelt, a suli... és sem ami ott történik. Sokkal jobban érdekelt, a „jővöm”. Amelynek egyik részét, az anyámmal való délutáni beszélgetésem fogja majd eldönteni.

   Az utolsó óra után, amikor idegesen sétáltam ki a kémia laborból, figyelmetlenségemnek okából, Robba ütköztem.

-   Óh... bocsánat Mr. Pattinson! – kértem, elnézést. 

   És mivel, tudtam, hogy a társaim mögöttem jönnek, így képtelen voltam magázodni vele.

   Bár legszívesebben, a karjaiba borultam volna, és addig csókoltam volna ameddig, az idegességem, és a nyugtalanságom el nem tűnik. De tudtam, hogy ezt itt és most nem tehetem meg.

-   Kristen, kérem jöjjön velem. Szeretnék önnel, a két hét múlva esedékes sport nap versenyeiről beszélni, hogy még is akkor pontosan melyik számban szeretne részt venni. – mondta Rob, tanári hangnemben. Amely ellenvetést nem tűr.

-   Igen is uram! – feleltem, és egy kis grimaszt is vágtam, amikor épp Josh – akivel azóta a nap óta sem jövünk ki egymással, amióta fejbe dobott azzal a labdával, bár nem a ladba hibájából, vagyok rá azóta is pipa.. – elment mellettünk, és kárörvendő vigyort virított felém. – Kabd be! – tátogtam felé, és a középső ujjamat mutattam.

-   Stewart és Enderson, azzonnal befejezni... vagy külön órát kapnak, amelyett együtt fognak elvégezni! – szólt ránk Rob, amint észre vette a kontaktusunkat.

-   Igen is! – feleltük egyszerre, sziszegve.

-   Szerintem is. – felelte Rob is.

   Majd elbocsájtva Josh-t, elindult előttem és arra kért, hogy kövessem.

   Egészen az irodájáig követtem őt, ahol előre engedve engem, maga után bezárta az ajtót. Majd a karjaiba kapva, felültetett az asztalára, és az ajkaimra vetette magát.

   Viszonozva a csókját, a karjaimat a nyaka köré fontam. És mindazon ideig amíg ajkaink, és nyelveink szerelmesen egybefortak, megfeledkeztem mindenről. És csak is arra koncentráltam, hogy Rob karjaiban vagyok, és az ő csókját érzem ajkaimon, míg az ujjaival a felsőm alá nyúl, és a melleimet maszírozza.

   Belenyögök a csókunkba, amelyet ő egy édes féloldalas mosollyal élvez. Lefogva az édesen kényesztető kezeit, megszakítom a csókunkat.

-   Hi-á-nyoz-tál... – suttogom szaggatottan.

-   Te is nekem. De nagyon. – feleli ő is, és végig simít az egyik kezével az arcomon, míg a másikkal összekulcsolja az ujjainkat. – Az anyukáddal való találkozás, aggaszt ennyire? Ő miatta vagy ma ilyen, lehangolt? – kérdezi, fürkésző tekintettel.

-   Igen. Egész éjszaka álmatlanul foggólodtam, és azon kattogott az agyam, hogy mit fog majd anya szólni... a – a kapcsolatunkról. – mondom, s lehajtom a fejemet. – Én... én.. félek, Rob. Félek, hogy ellenezni fogja...  – vallom be, félelmemet. – Nem akarom, hogy a kapcsolatunk miatt, megromoljon vele a viszonyom.

-   Shh... – emeli fel az államat Rob, és bíztatóan a szemembe néz – akár hiszed, akár nem, én is félek egy kicsit ettől. Ezt tudtuk, már a kapcsolatunk kezdetén, hogy ez nem lesz egy könnyű menet. De, még is válaltuk mind a ketten. Előfordulhat, hogy most még nem igazán fogja elfogadni a viszonyunkat, de előbb vagy utóbb úgyis belátja majd, hogy szeressük egymást. – mosolyogva mondja, és a mondandója engem is enyhe mosolygásra késztet. – Gondolj majd a szerelmünkre, és hidd el, hogy úgy könnyebben fog majd menni vele a beszélgetés. És meglásd, hogy idővel, ő is mellettünk fog majd állni.

-   Köszönöm. – hálásan, megcsókolom.

   Majd amikor az órára pillantok, egy keserű sóhaj hagyja el ajkaimat. Ugyan is, fél kettőt mutatott az óra. Így kelletlenül, de még is kénytelen voltam elszakadni Robtól, és bíztató csók után, taxiba ülve, elindultam az anyámmal való megbeszélt helyszínre...

   A Planet kávézóhoz érve, amint kifizettem a sofőrt, és kiszálltam a kocsiból. Kissé idegesen, összeszedve a bátorságomat, lépkedtem azon asztal felé, ahol édesanyám ült, és rám várt.

   Amint az asztalhoz értem, ő felállt és egy anyai ölelésben részesített, majd egymással szemben helyet foglaltunk mind a ketten.

   Amíg a pincér vissza nem tért a rendelésünkkel, addig egyikünk sem szólalt meg. Mind a ketten arra vártunk, hogy a másikunk szólaljon meg először. Ám ez még egy jó ideig nem történt meg.

   Ami egy kicsit kezdett kissé kényelmetlen lenni. Legalábbis a részemről biztosan, hogy az volt.

-   Mondanál valamit? – szólaltam meg, egy kis idő után, amikor már kezdett elegem lenni ebből a néma csöndből. – Kérlek... megőrjít a szótlanságod.

   Ekkor rám emelte a sötétzöld szemeit, és egy korty kávé után, szólásra nyitotta a száját.

-   Még is mióta... mióta tart köztetek ez a viszony? – kérdezi.

-   Egy hónapja. – felelem.

-   Egy hónapja... hm... és mennyire komoly? – teszi fel az újabb kérdést.

-   Eléggé komoly ahhoz, hogy... hogy... – kezdem el... azonban amikor megpillantom az asztalunk mellett, Robot, a torkomra forr a szó. – Rob?! – sikkantok fel halkan. – Te, mit keresel itt, és hogyan? – kérdezem, hitetlenül.

-   Suzan! – biccent anyámnak, majd mögém lépve, a kezeit a vállamra csúsztatja. – Elnézést kérek, amiért megzavarom a beszélgetésüket. De, szeretnék önnel beszélni, Suzan. Ha megegendi. – nézz rá.

   Anya egy pár perc pillanatáig szótlanul, néz fel a mögöttem álló Robra. Majd, egy biccentéssel jelzi, hogy benne van. Ekkor Rob lehajol mellém, és arra kér, hogy hadd beszélhessen az anyámmal, négyszemközt.

   Kicsit hezitálok, de Rob bátorító félmosolyra húzott ajkai miatt, felállok és kettesben hagyom őket. Az utca túloldalán, megpillantok egy padot, és oda sétálva lerogyok rá. És várakozom...

(Robert)

   Miután Kristen kettesbe hagyott minket, leültem a helyére, és egy hatalmasat nyelve, szólásra nyitom a számat.

-   Nézze Suzan, tudom, hogy a tanár – diák közötti kapcsolatokat, sokan nem helyeslik, és hogy ez tiltott dolog is. – kezdek bele.

-   Ez így igaz. De ezzel maga is nagyon tisztába van, Robert. Vagy legalábbis tisztában kellett volna lenni, vele. – helyesel, Suzan.

-   Igen. Azonban, néha a szívünknek nem tudunk parancsolni. Ahogyan én sem tudtam.  – nézek bele a szemeibe – Nem akartam, hogy így történjen. De, hazudnék ha azt mondanám, hogy én ezt bánom is. Mert nem. Egyáltalán nem bántam meg, hogy közelebbi kapcsolatba kerültem az egyik diákommal, aki nem mellesleg a főnököm, és a maga leánya.

-   Esetleg tett is valamit a kapcsolatuk ellen? – kérdezi, felvont szemöldökkel.

-   Próbálkoztam... de mindhiába. – felelem, az igazat.

   Ó csak bólint egyet, majd elgondolkozó arcot vágva, egy újabb kortyot iszik a kávéjából.

   Miközben arra várok, hogy mondjon valamit. Magamban, azt gondolom, hogy helyesen döntöttem akkor, amikor Kristen után jöttem. Hiszen, ketten vágtunk belle ebbe a kapcsolatban. Amiért, együtt kell megküzdenünk. Nem hagyhattam, hogy ő egyedül szálljon szembe az anyjával.

-   És tisztában van azzal, hogy ha ez a viszony kitudódik, akkor nem csak hogy a maga álása forog majd kockázatra, hanem Kristent is örökre megbélyegezik, és az apjával való viszonya is megromlik?

-   Ezzel is tisztában vagyunk mind a ketten. És  vállalva a kockázatot, még is úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk együtt.

-   Valóban? És mondjuk, ha még sem sikerül magunknak ez a kapcsolat? Megtudnának férni egy légtérben?

   Az újabb kérdései elgondolkoztattak egy rövid kis időre. Arra valóban nem gondoltam, hogy mi lesz, ha valami folytán mégis elválunk egymástól. Vajon Kristen gondolt erre? Lehetséges, hogy éppen ezért nem akart belemenni ebbe a kapcsolatba, még az elején?

   Ha ez így van, akkor is ő még is ezek felmerülő kérdések ellenére is belement. És, mivel bízom abban, hogy köztünk ez a szerelem, erős, így egyáltalán nem is akarok arra gondolni, hogy mi lesz ha mégsem fog sikerülni.

   Ha együtt vagyunk, és ha együtt küzdünk meg vele, akkor sikerülni fog.

-   Nem tudom.

-   Nem tudja? Vagy, nem is gondolt erre? – kérdezi vissza.

-   Nem gondoltam erre.

-   Akkor még is miért vállalta ezt a kapcsolatot?

   Összeszedve magamat, színtiszta őszintességgel vallottam meg neki, a lánya iránt érzet érzéseimet.

   Szinte megkönnyebültem amikor, végre olyas valakinek mondhattam el a Kristen iránt érzéseimet, és a múltamnak egy nagyon fájó részét.

-   ... szeretem a lányát, Suzan tiszta szívemből. És minden szándékom az, hogy őt és a lányainkat boldoggá tehessem. – fejezem be a vallomásomat.

   A vallomásom végén, elmosolyodik. Majd fel áll, és elém lépve megfogja a karomat és felránt a székről.

   Ettől a mozdulatától megijedtem, de rövidesen az ijedtség úgy tűnt el, ahogyan jött.

   Még mindig mosolyogva, egy nyugtató ölelésben részesít. Amelyet kicsit viszakozottan, viszonzok. De pár másodperc után, már levetközőm a nyugtalanságomat.

-   Ajánlom, hogy így legyen Robert! – enged el. – Rengeteget szenvedett már ő, és elég fiatalon. Nem tudnám még egyszer, olyan állapotban látni, mint amilyenben volt, Steven halála után. Nagyon sokat jelentett számára. És azt is tudom, hogy ma már te jelentesz neki sokat. Úgy – hogy, csak arra kérlek, hogy ne bántsd meg, és ne tőrd össze a szívét. -  kéri, azt amelyet kérnie se kell.

-   Köszönöm. És, ígérem, hogy nem fogom. – mondom, öszinte mosollyal.

   Amelyet ő kedvesen viszonozz is.

-   Én áldásomat adom rátok, és rám bármikor számíthattok. És ígérem, tőlem John nem fog tudomást szerezni ketőtőkről. – ígéri.

-   Köszönjük. – ölelem meg hálásan.

-   Menjünk keressük meg Krist. – mondja, és közben leinti az egyik pincért.

   Akinek kifizette a rendelést, majd belém karolva, indultunk el Kris keresésére. Akit a kávézóval szembeni túloldalon lévő padon találtuk.

   Amint észrevett egyből felénk rohant. És miután Suzan elmondta neki is azt amit nekem, hogy ő az áldását adja ránk, először az anyja nyakába borult, majd végül az enyémbe.

-   Szeretlek! – suttogtam az ajkai közé, és megcsókoltam.

Chapter 31

Sziasztok. 

Csak annyit mondanék, hogy bocsánat a késésemért! :'(

Love

~Dóry~

~ A lebukás ~

(Kristen)

Boldog és kellemes nyugodt álmomból, lágy puha érintések keltettek fel. Ujjai érintését, meleg ajkai váltották föl. Amelyek miatt nem tudtam elnyomni egy nyögést, így ezáltal akaratlanul is elárultam magamat.

Rob a nyakamba kuncogott, ami folytán, az én ajkaim is mosolyra húzódtak. Ajkaival rövid időn, az enyémekre talált, csak hogy egy „jó reggelt” csókban részesülhessünk, mind a ketten.

-   Jó reggelt napsugár! – lehelte, ajkaimtól elválva.

-   Hm... jó reggelt! – viszonoztam köszöntését, miközben kinyújtózkodtam.

A rövid nyújtozkodásom révén, a tekintetemet az arcára emeltem, amelyeken az ujjammal boldogan simítottam végig. Enyhe borostája szúrta az ujjaimat, de ez egyáltalán nem zavart, avagy keltett bennem undort. Mint sokan másokban. Robnak még ez is jól állt, és én pedig örömmel nyugtáztam, hogy az érintéseim nyomán, ajkait apró, ám de mégis élvezetes sóhajok hagyták el.

Az ujjaim lágy játékát, apró csókokkal váltottam fel, mind addig amíg az ajkaimmal az övéire nem leltem...

-   Bár csak így maradhatnánk örökre... – sóhajtottam fel kelletlenül, még mindig az ágyban feküdve, egymást ölelve, egy – két óra elteltével.

-   Azt én is nagyon szeretném... sőt mi több, igazán élvezném. – csippentette a fogai közé a fülemet.

-   ... de még sem tehetjük. – fejeztem be az elkezdett mondatot.

Majd, kedvtelenül kimásztam Rob melől, és magamköré tekertem a lepedőt, és mielőtt a meztelenül maradt adoniszra pillanthattam volna, beosontam a fürdőszobába.

Belépve a zuhanyzóba a kellően meleg víz alá, a Robbal való együtlétem minden egyes képkocái jelentek meg a szemeim előtt. Ami folytán, boszankodtam is egy sort. Mert így sehogysem, sikerült lehűtenem a vágyaimat, amelyek egyre csak forrnak.

Ha azt hittem, hogy amint végre egymási leszünk, akkor utána már kezelhetőbb lesz az iránta érzett vágyaim, akkor tévedtem. De még mekkorát. Nem hogy, lejebb csilapódtak, hanem még feljebb. Oly annyira, hogy legszívesebben minden egyes percben csak szeretkeznék vele.

Vajon ez normális? Normális, hogy még most is ennyire kívánom? – kérdeztem magamtól kétségbeesetten.

Persze, hogy normális! – vágta rá, egy apró hangocska a fejemben. – Hány éve nem is voltál már úgy egy férfival? Négy – öt éve? Természetes ez a reakciód. Az volna a megdöbbentő, ha nem kívánnád ezt a félistent!

Hát, hogyha ez a véleményed, akkor nem parázok többet eme gondolattól. – gondoltam, kissé megkönnyebbülten.

A magammal folytatott rövid eszmecserét, két biztonságot adó kar és egy forró ajak szakította félbe.

-   Egyetlen egy szabad percet sem szeretnék elvesztegetni. Főleg meg nem azokat a perceket, amelyeket veled tölthetek. – suttogta a bőrömbe.

Ha nem tartanának a karjai, és ha nem érne a mellkasa a hátámhoz, isten bizony, hogy a lábaim felmondták volna a szolgálatott. Minden egyes érintésével, nem csak hogy megremeg testem minden egyes része, hanem még meg is részegít. Beleszédülök az illatába, a hangjába, a gyönyörű parázsló tekintetébe, és minden tettébe – amit rajtam visz végbe.

-   Ne dumálj! – fordultam felé, és ajkaimmal el is hallgattattam őt.

Miközben míg a karjaimat a nyaka köré, addig a lábaimat a csípője köré fontam. A kezeit a derekamról a fenekemre csúsztatta, amelybe belemarkolva helyezett rá, a már ágaskodó férfiasságára.

Egyszerre nyögtünk fel a kéjes érzéstől. Majd lassu és gyors mozgások követték egymást, az én hangos sikolyaim és Rob szédületes férfias morgásai kíséretében.

Amikor lasított a lökésein, néhány perces szünetek következtében, a körmeimet a vállába,majd a hátába vájva ösztönöztem őt a folytatására, amelyet ő boldogan teljesített is. Miközben ajkaink szüntelenül falták egymást, mind addig amíg egyszerre utól nem ért minket a mindent elsőprő szenvedély.

Amíg én Rob egyik vállára támaszkodtam, addig ő az enyémre.

-   Szeretlek. – fogta két keze közé az arcomat, és egy apró szerelmes csókot lehelt ajkaimra.

-   Én is szeretlek. – viszonoztam a vallomását.

Majd miután, lemosdattuk egymást, visszatérve a szobába, mind a ketten felöltöztünk. Döbbent tekintetem látván, amelyeket a Rob felém tartó kék farmerre, fehér pólóra és fehér fehérneműszetre tettem, azt ő elég viccesnek találta. Ugyan is hangosan felnevetett.

-   Akármennyire is észbontóan állt rajtad az a ruha, és most ez a törölköző, azért még is csak úgy a normális, és kényelmesebb ha a megszokott ruhában lehetsz. Nem? – lépett felém, és amikor már csak egy karnyújtásnyira volt tőlem, a karjait körém vonva húzott közelebb magához. – Hm...? – húzta végig az orrát, az állam vonalán.

-   De... – feleltem, majd az állát megragadva, megcsókoltam őt.

Miután rendbe szedtük magunkat, és az aranyos kis házat is, haza indultunk.

A haza felé tartó úton, az arcomon egy enyhe szomorú mosoly ült. Amiért, csak ilyen rövid kis időt tölthettünk el kettesben. És természetesen a kis házikó miatt is. Amely, az első pillanattól kezdve belopta magát a szívembe.

-   Ígérem,  hamarosan visszafogunk ide jönni. – emelte az ajkához az összekulcsolt ujjainkat Rob, és egy csókot lehelt rá.

-   Ígéred? – kérdeztem vissza.

-   Ígérem! – mondta a szemembe nézve, egy pillanatra, majd figyelmét az útra szegezte.

Ahogyan kimondta ezt az egy szót, már semmi kétségem sem volt ahhoz, hogy nem fogja teljesíteni az ígéretét. Megszorítottam a kezét, bíztatásképpen, hogy elhiszem neki azt amit mondott, és hogy köszönöm. Az út további részében, egyikünk sem szólalt meg.

Összekulcsolt ujjainkat, Rob combjára helyeztük, és közben hol egymásra, hol pedig az útra szegeztük a tekintetünket.

Hamarosan meg is érkeztünk hozzám. Percekig egyikünk sem szállt ki, helyette egymás ajkait faltuk. 

Azonban levegő hiány miatt kénytelenek voltunk elvállni egymástól.

-   Nem maradsz még egy kicsit? – kérdeztem.

-   Szeretnék, de Emma már biztosan hiányol. – simított végig az arcomon, kissé szomorúan. – De, este hívni foglak. – fogta két keze közé az arcomat, ismételten. – Szeretlek. – suttogta az ajkaimba, majd hogy szavait bizonyítsa, egy hosszú szerelmes csókot lehelt ajkaimra.

-   Én is szeretlek. – viszonoztam a csókját, majd a kezembe véve a táskámat, amelyben a tegnapi ruhám és cípőm volt, kiszálltam a kocsiból.

És mind addig nem mentem be, ameddig el nem tűnt Rob kocsija a látókörömből...

Amint beértem a lakásba, Jamie azon nyomban a nyakamba ugrott, és ahogyan a csajok, úgy ő is kíváncsi volt az estémre.

-   Hogy ez milyen romantikus?! – ámuldozott, kicsi lányom.

Mire meghökkenve néztem rá, majd utána a három lányra, akik kínosan mosolyogva kezdtek el az emelet iránya felé osonni.

-   Nem mentek ti sehová! – szóltam rájuk, majd kérdőn néztem rájuk. – Még is honnan tudja a lányom, hogy a Robbal való eltött tegnap esti vacsora, romantikus volt? Vagy is, hogy az ilyen meglepetések romantikusak? Mert, hogy nem tőlem hallotta ezt a kifejezést. Abban biztos vagyok.

-   Jó – Jó... – tette fel védekezésképpen a kezét, Sarah. – tőlem hallotta, reggeli közben, amikor a csajokkal rólatok bestélgettünk, és arról, hogy milyen romantikus hangulata lehetett, a vacsorátok.

-   Mami kérlek ne haragudj keresztanyura. – szorított magához Jamie.

És amikor belélegeztem jellegzetes, gyermeki illatát, a kezdeti haragom, egy szempillantás alatt, elpárolgott.

 Rettenetes bűntudatom támadt, amiért így rájuk dörrentem. Hol ott, semmi okom nem volt rá. Nem is tudom mi ütött belém, ebben a pár percben.

-   Ne haragudjatok. Nem tudom mi ütött belém... – néztem rájuk bocsánat kérően. – csak ha lehetséges, legközelebb az ilyen dolgokba majd akkor avassátok be őt, ha már eléri a tizennégyett. Oké?

-   Rendben. – nevettek fel egyszerre mind a hárman.

Miután kipletykáltuk magunkat, Lana –ért jött Ale, akivel az idő alatt amíg itt Los Angelesben tartózkodnak, Nate-hez költöznek. Ale-ról jut eszembe, elfelejtettem Robot megkérdezni, a vele szemben lévő viselkedéséről. Így elhatároztam, ha el nem felejtem akkor, még az este folyamán rá kérdezek erre a dologra.

Késő délután volt már, amikor anya megjött Jamie-rt, akit mind mindig ő visz el az oviba. Soha sem fogom tudni neki meghálálni mind azt a segítséget, amit kaptam és kapok tőle. Ő legeslegjobb anya a világon, ezt biztosan állíthatom.

Köszöntve anyát, egy kis időre amíg a vacsorát készítettük el, kettesben maradtuk. Sissy és Sarah, pedig Jamie-vel meg egy lovas sorozatot néztek.

-   És, mikor szándékozod majd bemutatni a „barátodat”  nekünk? – tette csak fel váratlanul azt a kérdést, amelyre nem is számítottam, egyáltalán.

-   Mégis kiről beszélsz anya? – kérdeztem vissza, kínos nevetés kíséretében.

-   Aj... ugyan kislányom. Ne tégy úgy, mint tinédzser korodban! – mondta nevetve. – Jamie mesélt nekem egy bizonyos „papájáról”,  akire nem csak én, de apád is eléggé kíváncsi már.

Erre a mondatra, egy keserű nyögés hagyta al ajkaimat.

Szuper! Már csak ez hiányzott nekem, hogy előtörjön anyámból a kíváncsiság. Még is mit mondjak neki? Azt még sem mondhatom, hogy igen is ismeritek mind a ketten. Hiszen már egyszer vacsorázott is veletek, a házatokban. Aki nem mellesleg, a tesi tanárom is.

-   Rendben. Oké. – nyögtem ki ezt a két szót, majd vettem egy mély levegőt. – Tényleg van valaki, akivel meg ismerkedtem.

-   Valóban? És, milyen? Jóképű, kedves? – ostorozott a kérdései tömegével.

-   Nagyon kedves, aranyos és nem mellesleg ő a világ legjobbképűbb pasija. A közelsége és a velem való viselkedése megnyugtat. Szeretek vele lenni. – soroltam fel néhány dolgot Robról, amelyek a legfontosabbak számomra.

-   Örülök, hogy meg ismerkedtél vele. És, ki ő? Mikor ismerhetem meg? – kíváncsiskodott tovább. – Annyit már tudok, hogy Rob-nak hívják, és hogy van egy kislánya Emma, aki egy idős Jamie-vel. – mondta, mire az ütőér is megállt bennem. – Először azt hittem, hogy apád kollégájáról van szó, Robert-ről. De, miután ezt képtelenségnek tartottam, így elvetettem ezt a feltevést. Na szóval, ki ő?

Édes istenem! Komolyan jól hallottam azt amiket az anyám kérdezett és mondott az imént? Nem lehet, hogy valamit rosszul hallottam? Ám amikor az arcára pillantottam és megláttam amint a szemöldökét kíváncsian s kérdőn vonja fel, akkor már tudtam, hogy valóban feltette ezeket a kérdéseket.

Még is mit mondhatnék? Óh anya... bár elmondhatnám, hogy a feltevésed az valóban igaz. De félek, hogy te is helytelenítenéd a Robbal való kapcsolatunkat. És azt én pedig nem tudnám elviselni. Tőled meg főbként nem.

Bárcsak felébrednék, és kiderülne, hogy ez a beszélgetés elsem hangzott köztünk.

Ekkor megcsörrent a mobilom mellőlem, elsőnek azt hittem, hogy csak képzelgek. Ám amikor anya, felvette helyettem, onnantól teljesen kétségbeesetten, és félőn figyeltem az arcát.

-   Robert, azt hiszem már nem kell, hogy bemutasson a lányom önnek... – nézett anya rám. - ... természetesen, adom is Kristent. – amint ezt kimondta, át is adta a kezemben a készüléket. – Azt hiszem, ránk férne egy kis beszélgetés. De mivel holnap neked iskola, és Jamie-nek pedig ovi, így délutánra kell tennünk azt a beszélgetést. – mondta, majd se szó se beszéd, ki ment a konyhából, magamra hagyva engem.

-   Kris... Kris ott vagy? Minden rendben? Mi történt? – hallatszódott, Rob aggodó hangja a vonal másik végéből.

-   I... igen, itt vagyok. De, most éppen nem alkalmas. Ne haragudj, de az anyám.. édes istenem... még is mit mondjak neki... most le kell tennem. Sajnálom. Szia. – motyogtam, és letettem.

Gondterhelten támaszkodtam neki a konyhapultnak, és azon rágódtam, hogy mit is tegyek.

Ma már biztosan semmit sem tudsz tenni. Majd holnap! – felelte egy ismerős hangocska a fejemben, amelynek igazat kellett, hogy adjak.

Így hát anya után mentem, aki éppen a táskáját kapta fel a vállára.

-   Jamie, kicsim. Ideje mennünk. – szólította fel a lányomat, aki amint elköszönt a lányoktól, hozzám szalad.

Felvéve őt az ölembe, hosszú percekig, szorosan öleltem magamhoz. És miután elköszöntem tőle, őt és anyát kikisértem az ajtóig. Ahol anya búcsúzóul, megölelt és a következő szavakat suttogta a fülembe:

-   Nem tudom, hogy miként kéne reagálnom a kapcsolatotokra. De majd holnap megbeszéljük. Ígérem apádnak, nem szólok egyetlen egy szót sem. A Planet kávézóban, délután kettőkor. Szia.

Bólintottam.

-   Szia.

Köszöntem el, majd miután beültek a kocsiba és elhajtottak, fáradságra hivatkozva, felmentem a szobámba. Ahol az ágyamra dőlve, azon rágódtam, hogy még is mit mondjak majd holnap az anyámnak.

Vajon elítél majd azért, amiért éppen Robba szerettem bele? Vagy még sem? Képes lenne elmondani apának, hogy viszonyom van Robbal, aki nem mellesleg a tanárom? Vagy éppenséggel elfogadná a kapcsolatunkat?

Ezekre a kérdésekre csak is a holnapi nap folyamán fogom megtudni a választ, amely egy igencsak hosszú kiadós beszélgetést von majd magához.

Mielőtt álomra hajthattam volna a fejemet, egy bocsánatkérő üzenetet küldtem Robnak.

Aki egy „minden rendben lesz” és „szeretlek” szóval, próbált vigasztalni...