Sziasztok. Ez még nem friss... de rajta vagyok. Mint a címet is látjátok, egy újabb novellát kezdtem el írni. Ami nem egy részből fog állni. Azonban az első részével már készen vagyok, amit már olvashattok is. A második része, pedig napokon belül érkezni fog. :)
A novella 1. része tartalmából:
A főszerepben Kristen Stewart és Robert Pattinson. Mind ketten profi futballista játékosok. Kristen az Angeles City csapat csatár játékosa. Rob pedig a Reál Madrid csapat, kapitánya és egyben csatárja is. Mind a kettőjük álma a foci, bár nem szeretnek erről a témáról beszélni. Első találkozójuk, az Angeles City vs. Barcelona női mérkőzést, követően két nappal később történik meg. Amikor is Kristen, ahogyan eddig minden alkalommal, úgy most is a reggelt futással kezdi, belé szalad egy tündéri kisfiú. Aki már rögvest az első pillanattól leveszi őt a lábáról. Ekkor a lány vissza viszi a kisfiút az apjához, aki épp a közelben egy kávézóban ül. Első pillantásra, még nem ismerik fel egymást. Azonban amikor bemutatkoznak egymásnak, akkor jönnek rá arra, hogy ki is a másik. Rob, hála jeléül, amiért Kristen vissza kísérte a fiát hozzá, meghívja a lányt egy kávéra. Ami közben, elkezdenek beszélgetni. Majd mivel, Kristennek vissza kellett térnie a szállodába, így elválnak az útjaik. Mind a ketten abban a reményben vált el a másiktól, hogy hamarosan újra lássák majd egymást...
Ha kíváncsi vagy a novella első részére akkor a blog címére kattintva elolvashatod.
Soha egyetlen egy
pillanatra sem gondoltam volna, hogy lesz majd egy olyan nő az életemben, aki
minden mozzanatával teljes mértékben az őrületbe tud kergetni. Annyira más,
mint a többi lány, avagy nő. Nem csak hogy, gyönyörű. De mellette, igazán jó
szívű – kedves. S pimasz.
Nem érdekelt, hogy
mit hoz majd a holnap… de jelen pillanatban az se izgatott volna, ha itt lett
volna most vége a világ végének. Ugyanis azt a nőt tartom a karjaiban, aki
olyasfajta érzelmeket vált ki belőlem, mind eddig soha senki. De még Emilie
sem.
A smaragdzöld
szemeivel és a mosolyával, teljesen elkápráztat. S akármennyire is nem szabadna
úgy éreznem, ahogyan most érzek. Még sem tudok ellent mondani az érzéseimnek.
Kívánom őt, mint senki mást. Sőt mi több, legszívesebben most a karjaimba
kapnám őt, s egy olyan helyre vinném őt, ahol egyetlen egy ismerős arc nem
lenne. És addig kényeztetném, és szeretném, amíg csak tudnám. Ami jelen
esetben, soha sem érne véget.
De, mind ez csak egy
kívánság, amit nem hiszem, hogy meg is tudom valósítani. Vagy még is?
~ Ha megkérném Tomot, hogy adja kölcsön
legalább egy hétvégére a San Fransiscói nyaralóját, akkor elvinném oda
Kristent.
Mondjuk, egy hangulatos gyertyafényes
vacsorát varázsolnék neki, s közben pedig ki is deríthetném, hogy ő valójában…
hogy is érez irántam. ~
Na, jó Robert! Te
vagy túlságosan is belezúgtál ebbe a lányba, pár nap leforgása alatt. Ami nem
kizárt, hogy így is legyen?! Vagy, elment az eszed?! – Vajon, most kérdeztem
magamat, vagy inkább korholtam? Nem tudtam eldönteni. De minden esetre,
akárhogyan is de, véghezviszem ezt a hétvégei kis kiruccanásunkat. Ha törik, ha
szakad. Akkor is. –döntöttem el magamban.
Miután kipihentettük
magunkat, egy pillanatra Samhez hajoltam, hogy mit szólnának ahhoz, ha
játszanánk egyet. Amikor a fiúk beleegyeztek a felkérésembe egy kis időre
elköszönve a lányoktól – s nem mellesleg sikerült egy apró, ám de mégis édes
csókot lopnom Kristentől – mentünk a klub irodájába, a hangszereinkért.
A hangszereinkkel a
kezünkben, tértünk vissza a hatalmas társaság közé. Majd mikor Nate lekapcsolta
a lejátszót, egy halk torokköszörülés közepette elkezdtük játszani, a legelső
dalunkat.
A dal közben hagytam,
hogy a zene átvegye rajtam a hatalmat. Miközben az ujjaim a gitár húrjait
pengették, és a lábaim ütemre mozogtak, a tekintetemmel Kristent figyeltem.
Örömmel eltöltött,
az a látvány, amely a szemeim elé tárult. Kristen, Sarah és Sissy egy kisebb
kört alakítottak hármójuk között, s így kezdtek el táncolni. Az ajkaim néha –
néha önkénytelenül is megrándultak, a visszafojtott nevetéstől, amikor csak a
hangszerek játéka hangzott az épületben. Ide – oda billentették egymást.
Majd idővel át váltottunk
egy másik, igencsak pörgő - seb számra.
Amivel igencsak nagy
sikert arathattunk, legalábbis a három lánynál tuti biztosan, mivel a refrént
hangosan velünk együtt énekelték.
A dal végeztével,
megköszöntük a hatalmas tapsvihart, bár Kristenék tapsa és üdv rivalgása,
sokkal hangosabb volt, mint bárki másé. Természetesen voltak, akik egy – egy
megvető és egyben lenéző pillantást vetettek feléjük, amellyel az én agyvizemet
sikerült felhúzni.
Gyűlöltem, ha valaki
csak azért rossz szemmel néz a másikra, amiért a viselkedésével másként reagál,
mint más. De a legeslegjobban az dühített, hogy Kristenre így néztek egyes
emberek. Azonban láttam egyes hímnemű férfiakat, akik szinte a tekintettükkel
levetkőztették azt a nőt, akiért „rajongók”, legbelül.
A féltékenység, úgy
vette át az uralmát a testem felett, hogy a lépteimet megszaporáztam. Majd amikor
a lányokhoz érkeztünk, épp azon voltam, hogy Kristent magamhoz ölelem. Csak
hogy ő nálam sokkal gyorsabb volt. Azonnal a nyakam köré kulcsolta karjait, és
egy csókot nyomott ajkaimra. Azonban mielőtt elszakadhatott volna tőlem, a
kezeimet a dereka köré, fontam és úgy húztam őt még közelebb magamhoz. Közben
meg nem szakítva, ajkaink forró játékát.
Egyrészt azért
folyamodtam, ehhez a cselekedethez mert, tudatni akartam a teremben lévő
hímneműekkel, hogy ez a gyönyörű szép nő, velem van. Másrészt pedig, mert
vágytam a csókjaira, és a teste közelségére…
Azt hiszem, nagyon
jó döntést hoztam azzal, amikor a Los Angelesi főiskolába jelentkeztem. Ugyan
is, nem csak hogy egy olyan szálláshelyet sikerült találnom rögtön az első
napomon, hanem két új barátnőt is. Akiknek a kedvessége, határtalan. Bár,
hiányoznak a Mexikói barátaim, még is örülök annak, hogy megismerhettem Saraht
és Kristent.
Szerencsésnek
mondhatom, s érzem is magam. Amiért velük barátkozhattam össze. Hiszen, velük
olyan társaságba kerültem, akikhez szerintem sokan mások is szívesen
tartoznának. Itt éppenséggel Tomékra gondolok.
Tom és a barátai,
mind nagyon jó fejek. Az mellett, hogy helyesek, jóképűek és viccesek. S csak
szurkolni tudok, Sarah-nak és Tomnak, hogy összejöjjenek. Ahogyan Krisnek és
Robnak. Őket nézve, igazán remek és szép párt alkotnak.
Hazudnék, ha azt
mondanám, hogy nem irigylem őket egy kicsit is. Mert igenis irigylem őket. Igaz
itt van a három, fiú, akik még szinglik. De, egyikőjük kel sem tudnám magamat
elképzelni, úgy, mint egy pár. S igazából, is barátságnál többet nem is
szeretnék tőlük. Hiszen, elég ha „két pár” van az úgymond „kis bandánkban”.
Miután a fiúk
befejezték a zenélést, én kimentem a mosdóba. Majd mikor ott végeztem pár perc
alatt, a pultot közelítettem meg. Mikor is, észrevettem amint az asztalunk
üres, s hogy mindannyian táncolnak.
Felülve a pult
előtti, bárszékre az épp nekem a hátát mutató férfi nem sokkal később
megfordult, majd rám nézett.
Amikor a tekintetünk
találkozott, hirtelen minden megszűnt létezni körülöttem. Zöldes barna szemei
magukba szippantottak.
Nem tudom, hogy
mennyi ideje is nézhettünk egymás szemébe, de amikor valaki véletlenül nekem
ütközött – s egy bocsánatkérés közepette tovább slisszolt -, a tekintetemet
leemeltem róla. Majd egy pár perc várakoztatás után, újra kinyitottam a
szemeimet. Abban a reményben, hogy nem fogok újra elveszni gyönyörű szemeiben.
Mert igen is azok voltak. Legalábbis, számomra igen.
-Ö… szia. Mit adhatok? – törte meg a csendet
ő, enyhén mély hangzású hanggal. Amitől egy enyhe borzongás futott végig a
hátamon.
-Helló. – viszonoztam a köszöntést. – Mindegy,
csak valami jó erőset. –mondtam váll rándítva.
Mire elmosolyodott,
s hátat fordítva ügyelt arra, hogy még véletlenül se lássam, hogy mit is
szándékozik nekem adni. Nem sokkal később, újra visszafordult felém, egy két
megtöltött pohárral egyetemben. Amely közül az egyiket, elém rakta. A másikat
pedig a kezében tartotta, koccintásra várva.
-Rád. –mondta, rám nézve.
-Inkább, erre az estére. –mondtam. Majd a
poharaink koccintása után, mind a ketten egyszerre ürítettük ki annak
tartalmát.
Amint a folyadék
leért a torkomon, egy enyhe köhögés jött rám. Ugyanis egy kicsit jóval erősebb
volt, mint a tequila.
-Mi volt ez? –kérdeztem, mikor a köhögésem
kezdett alább hagyni.
-Szerintem, nem akarod te azt tudni. – felelte
vigyorogva. – Hadd maradjon ez az én titkom. – váltott át a vigyorgásból, egy
pimasz mosolyra.
-Egy feltétellel, ha felelsz egy kérdésemre.
-Hm… na, halljuk azt a kérdést. – hajol
közelebb hozzám.
Miközben a szemeiben,
a kíváncsiság bujkált. Aj, mit is akartam kérdezni? –estem egy pillanatra
kétségbe, amikor a szemei újra magukba akartak szippantani.
-Öm… rajtam kívül, másnak is készítettél ilyen
italt? –húztam fel az egyik szemöldökömet, kíváncsian.
-Nem. Te vagy az egyetlen lány, akinek ilyen
italt kevertem. Becsszó! –tette az egyik kezét a szívére. –Amitől egy halk
kuncogás hallattam.
-Rendben. Elhiszem.
-Ennek örülök. S, ha nem nagy kérés, elárulná
kegyed a nevét?
-Hát… nem is tudom. –tettem a mutató ujjamat a
szám elé, gondolkodás képen. – Elizabeth, de mindenki csak Sissy-nek hív.
-Elizabeth… Elizabeth. Gyönyörű név. Amely
pontosan illik egy ilyen gyönyörű lányhoz, mint amilyen te vagy. – mondta,
bókolva. Amitől az arcom, totál vetélkedik jelen pillanatban a paradicsom
színével. – Én pedig, Nate vagyok. –tartotta felém a jobb kezét, amelybe én is
belecsúsztattam az enyémet.
Amikor kezet
csókolt, egészen ledöbbentem. S ez nem is volt csoda. Hiszen, ezelőtt még soha
senki nem csókolt nekem kezet, meg hát ez cselekvés már kihalt ebben a kórban.
S erre ő pedig, mégis ehhez folyamodott. Ezzel a tettével, sikerült is levennie
a lábamról.
-Esetleg valamelyik nap, nem lenne kedved
velem sétálni a városban? –kérdezte meg, kissé tanácstalanul. Amit arra fogtam,
hogy biztosan attól tart, hogy nemet fogok mondani. Pedig eszem ágában sincs
nemet mondani. Sőt mi több, nagyon is volt kedvem hozzá. A gondolattól, hogy vele
lehetek kettesben, a pillangóim szárnyra keltek a gyomromban.
-De, lenne. –vágtam rá gyorsan. Amitől, újra lángvörös
színben tündökölhetett az arcom. – Azonban, most már lassan mennünk kellene. –
néztem csalódottan a fölötte álló órára, amin már hajnali két óra volt.
-Óh… a Bella pizzériázót, tudod, hol van? –kérdezte,
mire a válaszom nem volt… s ez így ment, még egy – két hely megkérdezése után
is.
-Mi lenne, ha eljönnél értem, és akkor úgy
indulnánk el valamerre? –vettem fel, azt hiszem a mindkettőnk számára
megfelelő, ötletet. Egy pillanatra elgondolkozott, majd kérte, hogy diktáljam
le a címünket.
-Rendben. Akkor, mondjuk vasárnap délután két
óra?
Még egy utolsó
pillantást megengedtem magamnak, majd elindultam a lányok felé, akik igencsak
felöntöttek a garatra, de a fiúk sem voltak éppen józanok. Kivéve, Marcust. Aki
Samet, Bobby-t és Tomot, vitte haza. Mivel, Rob kocsival jött, de fogyasztott
alkoholt, így elkértem tőle a kocsija kulcsát. Ugyanis a társaságunkból, én
voltam az, aki két pohárnál több alkoholt nem fogyasztott. Majd miután ő és
Kristen beültek hátra, addig Saraht magam mellé ültettem az anyós ülésre, s hazáig
hajtottam. Hazaérve, mind a hármójukat kisebb nehézségekkel ugyan, de sikerült
betámogatnom őket a házba. Amíg Kristent és Saraht, a saját szobájukban
szállásoltam el, addig Robot az egyik vendégszobában. Bár, örültem Kristennek
és Robnak, de félő volt, hogy az alkohol hatásának befolyásolása közepett - ében
olyat tennének, amire esetleg még egyikük sem készült fel.
Amikor mindenkit
lerendeztem, a saját szobámba mentem. Ahol felkapva a pizsama szettemet az
ágyamról, mentem a fürdőbe. Majd egy gyors zuhany után, a pizsamámba bújva,
feküdtem be az ágyamba. S Natre, és a gyönyörű szemeire gondolva, hajtottam a
fejemet álomba…
~Sziasztok.
Íme itt is van a folytatása az előző fejezetnek. Igaz, ebben a fejezetben most kevés lett a párbeszéd, ami annak köszönhető, hogy teljesen elfelejtettem azt, amit akartam írni. Egyszerűen kiment a fejemből, a folytatás. S helyette ez jött. Nos, hát nem tudom, hogy tetszett -e nektek vagy sem. De, ezt ti tudjátok.
Annyit viszont elárulók, hogy Rob terve megfog valósulni. Azonban, hogy olyanra sikeredik -e majd a terve, ahogyan ő ezt kigondolta, vagy sem?! Az majd kiderül akkor, ha oda jutottunk. ;)
Azonban érdekelne az, hogy esetleg nektek ezzel a tervvel kapcsolatosan van -e valami elképzeléseitek, vagy éppen ötletetek. Mert ha igen, akkor szívesen olvasnám őket. S ha szeretnétek, és ha tudom, akkor szívesen bele csempészném majd.
Sissy szemszögére térve, eredetileg nem terveztem más szemszöget megírni, csak is Robéból, és Kriséből. De, most ez így jött ki.
Egyáltalán tetszett nektek az ő szemszöge? Ha igen miért?
Jelenleg most csak ennyit szerettem volna megosztani veletek. Vagy legalábbis azt hiszem. :D
Az előző fejezethez írt kommentekre már válaszoltam. Amit ezúton szeretnék megköszönni, ahogyan a kattintásokat is. "Köszönöm"!
A következő friss időpontjáról, még nem tudok semmit sem mondani. De ha a héten sikerül megírnom még egyet, akkor azt fel is fogom tenni. De ha nem, akkor majd csak a jövőhéten. :/
Péntek van. Aminek most rendkívül örültem is. Legalábbis azért mert holnap egy újabb hétvége vár rám, és a lányokra is. A szüleimnél való vacsora óta, Robot csak ritkán láttam, nagy szomorúságomra. Ugyanis, szerda reggel, amikor beértünk apával az iskolába, Mr. Hank, a művészeti tanárunk, engem kért fel arra, hogy a kiállított képekről, szobrokról képeket készítsek. Azzal az indítékkal állt elém, hogy mivel régebben a fotózással foglalkoztam, így most akár újra be is vettethetném magamat a fotózásokba. Már épp kezdtem volna valami ellenérvet felhozni erre, azonban apám nem hagyta. Így hát nem volt mit tenni, haza kellett menjek, hogy elővegyem az erre a feladatra megfelelő gépemet, és a hozzá való felszerelésemet.
Amikor előkotortam a gépemet a szekrényem aljából, emlékek sorai törtek felszínre bennem. Az első képtől az utolsóig. Amelyekben egyaránt voltak rossz és jó pillanatok is.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzott a fotózás. De, Steven halála óta képtelen voltam újra visszaállni, az álmom megvalósítására. Ami arról szólt, hogy egyszer egy híres fotós leszek. Most így a harmadik napon, már nem is haragszom apámra, amiért nemet nem tűrően, vett rá erre. Amikor csodásabbnál – csodásabb pillanatokat kaptam el, az ajkaimra szokatlanul is mosoly fakadt. Mert élveztem. S tudtam, ez az, amihez igazán értek.
Gondolataimból, Sarah riasztott vissza a jelenben, amikor a kocsihoz értek Sissy-vel.
-Már megint a gondolataidba merültél, Krissy? –bökött meg.
-Mi… jah, igen. Bocs, miről volt szó? –kérdeztem vissza.
-Mint általában mindig. Csak nem összefutottál megint, a mi szexis hátsó tesi tanárunkkal? –húzta fel a szemöldökét kíváncsian.
Na, igen. Amióta meséltem nekik a képzelgéseimről, s amióta csütörtökön volt tesi órájuk, a mi csoportunkkal együtt – csak én nem voltam ott, mert nekem képeket kellett készítenem – az egész osztály, alapos rálátást nyerhettek Rob hátsójára. Ezt tudva, magamban pufogtam egy sort, amiért én pedig erről lemaradtam.
-Nem, de hogy is. Most kivételesen nem. –ráztam meg a fejemet.
-Akkor?
-Azon gondolkodtam, hogy újra a fotózással fogok foglalkozni. Ebben a három napban, rádöbbentem, hogy ez az, amiben igazán jól érzem magam. –mosolyogtam el a végére.
-Ez most komoly? – csillantak fel barátnőm, sötétkék szemei. Amire a válaszom, egy bólintás volt. – Aj, ennek annyira örülök. –ugrott a nyakamba.
Szerencsékre a kocsi a hátam mögött volt, így azt tartott fel minket, az eséstől.
Miután elengedtük egymást, a karomat kitártam Sissy felé is, aki eddig csak szimplán mosolygott.
-Gyere ide! –kértem, majd hárman öleltük egymást, egy rövid idő erejéig.
Mert, hogy megcsörrent Sarah telefonja.
-Haló? –szólt bele. – Á, Tom. –ejtette ki a nevét, vigyorogva. – Köszönöm, jól. És te? … Hogy? … Ma este? Várj, megkérdezem a csajokat. – eltartotta a telefont a fülétől, s megkérdezte, hogy mit szólnánk ahhoz, ha ma is összejönnénk a fiúkkal, ugyan úgy, mint a múltkor. Mire Sissy –vel egyszerre feleltünk.
-Benne vagyok.
-Azt mondják, hogy benne vannak. Szóval, igen. … Ooké. Akkor este találkozunk. Neked is. Szia. –majd elvéve a készüléket a fülétől – újra -, mosolyogva ült be a kocsijába, amibe mi is perceken belül hátul helyett foglaltunk.
A hazáig vezető utón, a téma közöttünk, az estéről szólt. Sarah, Tomról áradozott, amíg én gondolatban Robról. Sissy azonban, csak figyelmesen hallgatta barátnőmet, aki megállás nélkül csak is arról fecsegett, hogy mennyire remekül érzi magát Tommal.
-És neked, tetszik valamelyikük? –fordultam kíváncsian Sissy felé.
-Nem. Nem igazán. –felelte, mire mi döbbenten néztünk rá. – Na, nem mintha nem néznének ki jól. Csak… csak én nem tudok úgy rájuk tekinteni, mint ahogyan te Tomra. –nézett Sarah-ra. – Vagy ahogyan te Robra. –pillantott vissza rám.
-Óh… - nyögtük egyszerre Sarah-val, meglepetten.
Az út további részében, egyikünk se szólalt meg. Én, és ha jól sejtem Sarah is, az imént hallottak körül kattogott az agyunk.
Egyáltalán nem ítéltem el Sissyt. Hiszen nem is lehetett miért. Neki más pasik jönnek be. Mindenki másnak más az ízlése. –könyveltem el magamban…
***
Este hétre, már mindannyian teljes harci díszben álltunk. Sarah egy felül fekete – alul fehér színű pánt nélküli, térd fölöttiig érő ruhát vett fel. Melynek a közepén elől, egy fehér masni díszelgett. Mellette pedig egy fekete magas sarkú cipőt viselt. A hosszú szökés barna haját, egyszerűen csak kivasalta, míg az arcára, ahogyan a miénkre is egy egyszerű sminket rakott fel.
Sissy egy szintén pánt nélküli, kasmír barna ruhát viselt. Ő cipő helyett, egy fekete szandált aggatott a lábára. Szőke haja loknijait, pedig csattal feltűztük neki a feje búbjára. Mondanom sem kell, hogy mennyire szépek a lányok. S legvégül én nekem jött el az időm, hogy a tükör elé álljak.
A legmerészebb álmaimban se hittem volna, hogy hagyni fogom rávettetni magam erre a ruhára. Combközépig érő vad, vörös, szegecses ruha ékeskedett rajtam. Egy fekete magas sarkúval egyetemben. Hajamat lófarokba lett kötve, amit utána ki is lett vasalva.
-Na? –lökött meg játékosan barátnőm, kíváncsian.
-Nagyon tetszik. Bár, ez a ruha egy kicsivel rövidebb, mint a tiétek. – motyogtam, miközben a ruha alját próbáltam lejjebb húzni.
-Hagyd már. Ez így jó. Na, most aztán ha Rob nem fog semmit sem lépni… akkor nem érdemes vele foglalkozni. Te gyönyörű, bombázó csaj vagy. Aki után csak úgy bomlanának a pasik, ha hagynád. – jelentette ki.
S igaza is volt. De még mennyire, hogy igen.
Vajon Rob is ugyan azon a véleményen van, mint Sarah? Lépni fog –e valamit az este? Ha igen, akkor azt hiszem, hagyni fogom magam. De, ha nem. Akkor leteszek róla. S megpróbálok tovább lépni rajta…
***
Nem sokkal az elkészülésünk után, Tom is megérkezett. Egy hosszas fütty kíséret után, mind addig, amíg el nem értünk a JOJO –ig, egyfolytában bókokkal halmozott el mindhármunkat. Amit mi természetesen nevetve tűrtünk. Megérkezve, JOJO –hoz, kiszálltunk a kocsiból. Majd, amíg Sarah Tommal az oldalán lépett a már igazán bulizós kinézetű helyre, addig én Sissy mellett mentem. Szinte éreztem, a sok fürkésző pillantásokat, amelyek a mi irányukba jöttek. De, igyekeztem nem foglalkozni velük. Samékhez érve, akiktől szintén elismerő pillantásokat kaptunk, foglaltunk helyett mellettük. Kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy Rob nincs itt. De igyekeztem nem éreztetni a többiekkel, a kedvtelenségemet. Miután Samék kihozták az italainkat, amit nem sokkal később el is fogyasztottunk hagytam, hogy felráncigáljanak táncolni. Először Sissy-vel kezdtem el táncolni, majd csatlakozott hozzánk Sam, és Marcus. Akin észrevettem, hogy igencsak felkeltette a figyelmét új barátnőnk. Csak kár, hogy Sissy nem úgy tekint rájuk. De hosszú még az este, ami azt jelenti, hogy bármi megtörténhet…
(Robert)
Kicsit idegesen toporogtam a nappalink közepén, miközben nővéremet vártam, hogy ideérjen. Direkt előre szóltam neki, hogy ha lehetséges, akkor hétre már itt legyen. Erre meg már fél órával elmúlt hét. Már mindenki ott van a klubban, még ő is. Csak én nem.
Már épp azon voltam, hogy felhívjam Lizzyt amikor betoppant.
-Már fél nyolc elmúlt. –morogtam rá.
-Jó – jó. Tudom, és bocsi. Csak dugóba keveredtem. Ezért nem kell leszedni a fejem. –vette le a kabátját.
-Bocs… Kaja van a hűtőben. Emma már alszik. Ha kellek, tudod a számom. Én pedig rohantam. –nyomtam egy puszit az arcára, majd megindultam az ajtó felé. – És, jövök neked eggyel. –kiáltottam vissza az ajtóból.
-Már nem csak eggyel. –kiáltott utánam nevetve, nővérem.
Amint kiléptem az ajtón, a házunk előtt már a taxi is megérkezett.
Beszállva a taxiba, bemondtam a címet a sofőrnek, aki szó nélkül teljesítette a kérésemet…
(Kristen)
Körülbelül fél óra eltelte után, a bárpulthoz sétáltam. És, valami jó erős italt kértem. Nem tudom, hogy mi is volt az, de nem igazán törődtem vele. Lecsukott szemekkel, élveztem amint a kissé torok maró nedű lefolyik a torkomon. Erős volt. De nem annyira, hogy nem bírtam volna lenyelni. Amint a pohár tartalmát egy huzamra felhajtottam, a pultos srác elismerően füttyentett egyet.
-Tyű, apám. Jól vagy? –szólalt meg, egy pár perccel később. Hangja mély, volt. Szőkés barna haja, kissé fel zselézetten állt a fején. Zöldes barna szemei pedig fürkészően tekintet rám.
-Igen. De miért? –kérdeztem vissza.
-Semmi. Csak, ritkán találkozok olyan lányokkal akik, így bírják az –e fajta italt. –mutatott a poharam felé, amit újra megtöltött. – Minden elismerésem.
-Kösz. –bólintottam, miközben a poharamat újra a számhoz emeltem.
-Ahham. A barátnőmnek csapja a szelet. –rántottam meg a vállamat.
-Melyiknek, ha szabad kérdeznem.
-A szőkés barnának. – feleltem, Sarahék felé.
-És, azt a szőke hajú lányt, hogy hívják? –biccentett Sissy felé.
-Ő, Sissy. –válaszoltam. Majd hirtelen, ért utol a felismerés. Miszerint, ennek a srác tetszik Sissy. Sissy és a pultos srác között ingatva a fejemet, képzeletben egymáshoz illesztettem őket. S a kép, nagyon is tetszett. – Ja, és nem mellesleg szingli. –mondtam felé nézve.
-Kösz. Az italodat én állom. –kacsintott rám. Mire elnevettem magam. Majd Sarahék felé vettem az irányt.
Amint Tom észrevett, felém nyújtotta az egyik kezét, miközben a másikkal barátnőm derekát fogta. S így kezdtünk el hármasban táncolni. Mivel kettesben akartam hagyni, barátnőmet és Tomot, így az asztalunk felé próbáltam átvágni magamat, a tömegen keresztül. Azonban, a derekam köré kulcsolódó kar megakadályozott ebben. Amikor megfordultam, a világ két legszebb szempárjával találtam szembe magam. Az illata megbódított. S ha nem tartott volna szorosan, akkor tuti biztos, hogy elájultam volna.
-Szia. –mosolyogott rám, féloldalas mosolyával.
-Szia. –viszonoztam a mosolyát.
Majd amikor rájöttem, hogy nem fog elereszteni, a kezeimet ösztönösen kulcsoltam a nyaka köré. Vagy a véletlen művének köszönhetően, vagy az égieknek. Pontosabban nem tudom, de jelenleg nem is ez foglalkoztatott.
De, egy lassú ütemű zene csendült fel a hangfalakból. Jelen pillanatban nem érdekelt, hogy mit hoz számunkra a holnap, hanem az, hogy annak a férfi karjaiban vagyok, aki iránt sokkal többet érzek, mint azt gondoltam volna. Nem tudom, hogy ő miként érez, de azt se, hogy most jelenleg mire gondolhat…
-Gyönyörű vagy. –suttogta a fülembe, amitől egy fajta jól eső borzongás futott végig rajtam. Éreztem amint az arcomat ellepi a pír, s éppen ezért képtelen voltam az arcomat a vállába temetni.
Ezt követően, a lassú számot egy pörgősebb váltotta fel. Megfordulva a karjai között, háttal állva neki,- miközben igyekeztem mindent épp szerű gondolatot kizárni a fejemből, s egyedül csak is a zenére figyelni – kezdtem el a csípőmet, és vele együtt a testemet is az ütemre mozdítani.
Éreztem amint egy pillanatra a teste megmerevedett a hirtelen cselekvésemmel, de nem hagytam neki rá túl sok időt. A derekamon pihenő kezeit a csípőmre csúsztattam. Erre ő pedig közelebb húzott magához. S miközben az egyik kezemet az övén pihentettem, egyre merészebb lépésekre szántam el magamat. Amire józanésszel, képtelen lennék megtenni. A fenekemet közel az ágyékához dörzsöltem, mire a torkát egy halk morgás hagyta el, közvetlenül a fülem mellől.
-Megőrjítesz! –harapott bele játékosan a fülcimpámba, miközben még közelebb húzott magához.
A reakcióm, egy diadalittas mosoly volt.
Örültem, amiért sikerült valami reakciót kiváltani belőle, ami az jelenti, hogy nem vagyok számára közömbös. Jó, eddig se voltam az. Legalábbis a velem szembeni viselkedéséből ezt leszűrtem azonnal. De, most mát tudom, hogy hogyan reagál a teste az olyasfajta érintésekre, mint amilyeneket most én végzek rajta. Ismét felé fordultam. Amint megfigyeltem, hogy a rajta lévő fekete rövid – ujjú ing, nincs teljesen begombolva felülről, az egyik kezemet felfedező útra indult a mellkasán. A kigombolt részhez érve, az ujjaimat becsúsztattam az inge alá.
Végig simítva a szabadon hagyott felületen, Rob szaggatottan kezdte el venni a levegőt.
-Ha tovább folytatod… - szólalt meg, szaggatottan.
-Akkor? – néztem fel a szemébe, kérdőn, míg az ujjaim tovább játszadoztak a mellkasán.
-…akkor ez lesz a vég eredménye. – suttogta, most már közelebb hajolva az ajkaimhoz.
Majd megéreztem puha, mézédes ajkait az enyémekhez érni. A hihetetlen érzéstől, amit ő okozott most nekem, akarva – akaratlanul, de belenyögtem a csókunkba. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most tényleg a valóság, vagy megint csak a képzeletem játszik velem. Amikor ajkaink elváltak, a szemeimet továbbra is lecsukva tartottam. Nem akartam kinyitni őket, mert féltem, hogy az, ami ez előbb történt, csak egy újabb képzelet.
-Mi a baj? – emelte meg a fejemet, az államat fogva.
Az érintésére, a szemeim roppant gyorsasággal kipattantak.
-Semmi, csak… - kezdtem volna bele, de aztán megakadtam. Mert nem akartam, hogy tudja, titokban róla képzelődöm.
-Esetleg megbántad? –nézett rám, fürkészően.
Ezek szerint, az előbbi csók tényleg megtörtént volna?
-Nem. Egyáltalán nem bántam meg. –vágtam rá azonnal, mielőtt bármit is mondhatott volna. – És, te?
-Én sem. –mosolygott rám, azzal a féloldalas mosolyával. Amitől a szívem kihagyott egy ütemet, ismételten.
S az ajkait újra az enyémekre nyomta. Amikor a nyelvével végig simított először a felső ajkamon, azután pedig az alsón, az ajkaim önkéntesen nyíltak szét és pillanatokon belül nyelveink örült táncba kezdtek…
Ajkaink elváltjával, a homlokát az enyémnek döntötte, miközben igyekeztünk mind a ketten egyenletesen venni a levegőt.
Amikor a szemeimet újra rá emeltem, boldog mosolyra húzódtak az ajkaim. Az ő arcát látva. A szemei lecsukódva maradtak, miközben a szája szegletében, egy – egy apró mosoly jelent meg. Vajon, neki is annyira jó volt ez a csók, mint amilyen nekem? – kérdeztem magamtól, bár erre a választ csak is ő tudná megmondani. Majd a szemeimet kinyitotta, s egy mosolyt villantva felém, csúsztatta ez egyik kezét a derekamra, csakhogy visszamenjünk az asztalunkhoz. Az asztalunkhoz érve, kicsit meglepődtem, amiért senki se ült ott. Amit azt hiszem, most nem is igazán bánok. Hiszen, nem tudom, hogy látták –e a táncunkat, vagy a csókunkat.
A csókunkra emlékezve, az ajkaimon még mindig éreztem azt a fajta édes bizsergést, amikor megcsókolt. Erre a gondolatra, újra elmosolyodtam. Miközben én helyett foglaltam a pub sarki részében, figyeltem amint Rob az asztalon lévő teqilából egy – egy poharat tölt teli. Majd beült mellém, s az egyik poharat felém tartotta.
- Köszönöm. –suttogtam halkan, miután kiürítettem a pohár tartalmát, ahogyan Rob is tette. Aki, még mindig azzal az édes mosolyát virította felém, miközben az egyik kezét a derekam köré fonta. S így néztük a felénk közeledő „barátainkat”…
+ még egy új szereplő, akit a többi szereplő képeik végén megkukkolhattok. ;)
~ Sziasztok.
No, íme ez volt a fejezet. Ami pontosabban nem egy fejezet lett, hanem kettő. Aminek remélem, örültök. :)
S mielőtt bárki visszakérdezni, hogy a mostani csókjelenet szimplán csak egy újabb képzelet, a válaszom nem. Ez most valós csók volt.
Az előző fejezethez írt komenteket köszönöm, azoknak akik írtak.
S egy két kérdés felétek... na, hogy tetszett ez a fejezet? Milyen elképzeléseitek vannak Robbal és Krissel kapcsolatosan, azaz, hogy szerintetek mi fog velük történni ez fejezet(este) után?
Meg kell, hogy valljam az igazat, hogy a félelmem alaptalan volt John-nal szemben. Igazán más arcát mutatta nekem ez idő alatt, amióta itt vagyok náluk. A feltett kérdéseire, természetesen válaszoltam. Azonban magamban azért hálás voltam neki, amiért a magán életemről csak egy két részletre volt kíváncsi. Az oké, hogy kezdek túl lépni Emilie-n, de jobb nem bolygatni a múltat. Legalábbis szerintem.
Amint megláttam Kristent, nagy erőmegfeszítés kellett, ahhoz hogy le ne teperjem. Gyönyörűen állt neki ez a fekete ruha. Ami kiemelte, gyönyörű hosszú lábait, és idomait. Minden férfi álma egy olyan nő, mint Kristen. Amikor a tekintetünk egybe olvadt, egy ideig nem tudtam szabadulni tőle. Nem, ment. Annyira gyönyörű, és elbűvölő nő.
Mivel tudtam, hogy előbb vagy utóbb feltűnő lenne a főnökömnek, hogy szinte a szemeivel levetkőztetem a lányát, muszáj voltam kikéredzkedni a mosdóba.
Az emeletre érve, amikor benyitottam azon ajtaján, amelyre Jules irányított, az arcomra mosoly kúszott. Ugyanis a mosdó helyett, egy hálószobába tévedtem. Ahol Jamie aludt. Közelebb lépve az ágyhoz, először végig simítottam az arcán, majd feljebb húztam rajta a takarót.
Majd egyszer csak Kristen hangját hallottam meg, aki döbbenten lépett be a szobába. Amint választ adtam az ittlétem okára, néma csöndben álltunk nem messze egymástól, mindeközben mind a ketten Jamiet tüntettük ki a figyelmünkkel.
Legszívesebben magamhoz rántottam volna, és addig csókoltam volna, amíg a levegőnk tart. De, tudtam, hogy ez jelen pillanatban nem lenne a helyén való. Főleg meg nem itt. Ahol alig egy szinttel lentebb van a főnököm, aki nem mellesleg Kristen apja.
-Kristen… - szólítottam meg, a mellettem álló szépséges nőt. Akit akár éjjel – nappal is ki tudnám tüntetni a figyelmemmel.
Nem felelt. Csak bámult maga elé.
-Kristen, hahó! – simítottam végig a karján, ami oly puhának és selymesnek tűnt. S az is volt. Érintésem nyomán, éreztem amint a karja megremeg. Majd hirtelen a gyönyörű szemeit kérdőn rám emelte.
-Hm… mi az? – kérdezte, zavartan.
-Semmi, csak annyira elmerengtél valamit, hogy észre se vetted amint szólongatlak. –feleltem.
-Hogy? –kérdezte még mindig értetlenül.
-Azt akartam meg kérdezni, hogy nem –e megyünk vissza a szüleidhez?
Zavartan meg rázta a fejét, majd elindult előttem. Miután elirányított a mosdó felé, mind addig őt bámultam ameddig lenem ért a lépcsőn.
Behajtva magam mögött az ajtót, a csap felé görnyedve nyitottam meg azt. Amint megmostam az arcomat, a tükörképemmel kezdtem el társalogni.
/ ~ Még is, miért pont ő belé kezdek belezúgni? Kettőnknek aligha lehetne, közös jövője. Abban már biztos vagyok, hogy sokkal többet érzek iránta, mint ahogyan szabadna. Éjjel – nappal csak is körülötte forognak a gondolataim, pedig nem is ismerem igazán. De, mit számít az, hogy mióta ismerem?! Ha, teljesen magába bolondított már?! Meg kell tudnom, hogy ő miként érez irántam. Valamit ki kell, hogy találjak. Esetleg, megkérhetném Tomot, hogy hívja el a lányokat bulizni. Igen, ez lesz. / ~ döntöttem el magamban, hosszas tanakodás után.
Elzárva a csapot, levettem a fogasról az egyik tiszta törlő ruhát, amibe megtörölvén a kezeimet és az arcomat, terítettem vissza. Majd összeszedve magam, tértem vissza az ebédlőbe…
(Kristen)
Amikor visszatértem az étkezőbe, egész vacsoraidő alatt vagy lehajtott fejjel ültem az asztalnál, vagy a velem szembeni faliórát tüntettem ki a figyelmemmel. Nem érdekelt, hogy dög unalmas az egész, csak egyszerűen képtelen lettem volna Robra pillantani. Akinek időnként a fürkésző tekintetét magamon éreztem, akárcsak az anyámét.
Az egész csók jelenet, ami fent a szobában történt, az mind csak egy képzelet volt. De még is, oly valóságosnak tűnt és hatott. Csalódottan sóhajtottam fel, ugyanis szeretettem volna, ha valóban megtörténik az, ami a képzeletem volt. A sóhajtásomat apám is észrevette, amire magyarázatot is várt.
-Csak, kicsit fáradt vagyok. –füllentettem. Pedig, egyáltalán nem voltam fáradt. Csupán csak csalódott.
-Nekem is épp itt lenne az ideje, hogy hazamenjek. Már ha nem akarok reggel elkésni a munkahelyemről. – állt fel mellőlem Rob.
-Rendben. Köszönjük, hogy elfogadta a meghívásunkat kedves Robert. –mosolyogót rá anya, kedvesen. Amit Rob viszonzott.
-Kristen. –biccentett felém, egy fél oldalas mosoly kíséretében, amit viszonoztam is.
Majd apa oldalán kisétáltak az étkezőből. Én pedig, segítettem anyának leszedni az asztalt. Anya nem szólt egy árva szót sem. Ami egy kicsit frusztrált is. Vagy, rájött arra, hogy Rob volt az a férfi, akiről meséltem neki, ezelőtt egy pár órája. Vagy, tényleg nincs semmi hozzá fűzni valója az estéhez, ami mondjuk engem is érdekelhetne?!
-Köszönöm, hogy segítettél. De most már menj, feküdj le. –nyomott egy puszit a homlokomra. – Jó éjt kicsim.
-Nektek is jó éjt anya! –köszöntem el.
Kilépve a konyhából, az emeletre vettem az irányt. Ahol a táskámból kivéve a pizsamámat, léptem be a fürdőszobába.
Miközben a meleg vizet folyattattam magamra, új képzelet képek jelentek meg előttem.
*Hirtelen két kar fonódott a derekamra, azonban nem kellett, hogy hátra forduljak, mert tudtam ki az. Rob volt az. A nyakamba csókolt, amitől egy jól eső sóhaj szakadt fel a torkomból. Megfordulva az ölelésében, a karjaimat a nyaka köré fontam. Az ajkait arra a féloldalas mosolyra húzta, amelyet annyira szerettem. Majd közelebb húzott magához, csak hogy az ajkaink egymáshoz érhessenek. Mindeközben, az ujjai felfedező útra indultak testemen, amitől belenyögtem a csókunkba. Ő pedig, halkan felkuncogott. Éreztem amint az ujjai egyre lentebb vándoroltak…* - s egyszer csak megéreztem, amint a meleg víz helyet, már csak a hideg víz csepeg rám. Ijedten fordultam körbe, ám de Robnak nyoma se volt a fürdő szobában. Kilépve a kabinból, a törölköző felé nyúlva, tekertem bele magam. Majd a tükörhöz lépve, letöröltem róla a párát. S értetlenül néztem vissza magamra, a tükörben.
~ Még is, mi ez? Mik ezek a képzeletbeli jelenetek? Először, amikor Jamie fölött álltunk, most pedig itt. Nem értem. Pedig, szabályszerűen éreztem magamon az ujjai érintését. Méz édes csókjait… Nem lehet, hogy ennyi idő után, így belezúgtam! Ez képtelenség! Az is lehet, hogy csak azért vágyom így rá… mert, már rég nem voltam senkivel. Pontosabban Steven óta, senkivel sem.
De ez akkor sem ugyan az. Van benne valami, ami miatt nem tudom őt kiverni a fejemből.
Ah… Rob. Miért nem tudlak kiverni a fejemből?
Megrázva a fejemet, hátha kitisztul a kép körülöttem, kaptam fel magamra a pizsamámat, miután kifésültem a hajamat.
Majd befeküdve Jamie mellé, hunytam le a szemeimet, egy szép és békésebb álom reményében…
~ Sziasztok.
Bocsi, amiért ilyen rövid lett. Azonban nem akartam ezt a részt, nagyon elhúzni. :(
Tudom, mindannyian arra a "csókra" vágytatok... s bár meglehetett volna úgy oldani, hogy a csók jelenettől folytassam tovább, de mivel így ez szempontjából, hogy így történt, talán majd megértitek a későbbiekben a döntésemet. Legalábbis remélem. :)
Ettől függetlenül, tetszett -e nektek a fejezet? Mit gondoltok Stew papáról?
Kíváncsi vagyok a ti reakciótokra, hogy ti miként vélitek ezt a fajta viselkedését a szigorú "igazgatónak". :)
Ja, és még mielőtt elfelejteném. Hamarosan, ami nem is olyan soká lesz felbukkan két szereplő is a történetben, akiknek a képeit már a kezdetek óta látható a többi szereplő mellett. ;)
Hogy a hétvégére sikerül -e majd összedobnom, még egy fejezetet azt még nem tudom. De, igyekezni fogok.
Love
~Dóry~
UI: + két díjat kapott ez a blog, amiért köszönet jár: BabyDoll -nak! ( Köszönöm ♥♥♥ )
A nap további részében, szinte nem is voltam ott lélekben az órákon. Mr. Borrel –aki a fizika tanárom-, amikor észrevette, hogy nem figyelek rá, visszakérdezte azt, amiről épp beszédet tartott. De, mivel nem tudtam, hogy miről is volt szó, elmotyogtam egy elnézést, s lehajtottam a fejem.
-Máskor ne forduljon ez elől, Kristen! –szólt rám.
-Igenis.
Az óra további részében, próbáltam az anyagra figyelni, de sehogy sem sikerült. Ugyanis a szemeim előtt mindig Robot láttam.
Nem tudom mi az, ami miatt, nem tudom kiverni őt a fejemből. S azt sem tudom, hogy miért próbálok oly annyira küzdeni az ellen, hogy más férfiakat is közel engedjem magamhoz. Mint például Robot.
Steven a múlté. S bár egy részem, mindig is szeretni fogja őt, mégse élhetem az életemet egyedül. Jamienek apára van szüksége.
Talán meg kéne fogadnom Sarah tanácsát, mégpedig hogy épp itt az ideje, hogy újra pasizzak.
De, hol találok egy olyan férfit, akinek nem csak a szex miatt kellenék, hanem ön magamért, és aki elfogadná, és szeretné a lányomat?
*~ Ott van Rob. Hiszen, egy csónakban eveztek mind a ketten. Miért ne lehetnétek, ti együtt?! * ~ kérdezte egy hang a fejemben.
De, mi van akkor, ha ő neki valaki más kell. Ha én nem vagyok az esete?
A zavaros gondolataimból, a csengő hangja riasztott fel. Elpakolva a felszerelésemet a táskámba, siettem ki a teremből. Gondoltam, amíg Sarahra és Sissyre várok, meg iszok egy kávét. Amikor a kanyarba értem, megpillantottam Robot, aki a kávégépnél állt, azon nyomban megtorpantam. Egy rövid pillanatig, néztem őt. Majd amikor láttam amint a fejét az én irányomba fordítja, rögvest elslisszoltam onnan.
Sarah kocsijához érve, lihegve támaszkodtam meg a motorháztetőn. A mellettem elhaladó diákok, mind kérdő tekintettel vizslattak. De egyetlen egy árva szót sem szóltak.
Nem értettem magam, hogy miért rohantam ki az épületből, amint megpillantottam őt.
Aj, ez hazugság.
Mert igenis értettem magam. Féltem, ahogyan most is félek.
Félek attól, hogy őt én úgy, mint egy nő nem érdeklem.
-Mi a baj, Krissy? –kérdezte meg Sarah, amikor beértek engem.
-Semmi, semmi. Csak, semmi kedvem az estéhez. –mondtam.
Ami igaz is volt.
Vajon, hogyan leszek képes egy asztalnál ülni vele, akkor, amikor sokkal többet érzek iránta, mint azt hittem?
Annyira nevetséges vagyok. Az egyik percben még azzal hitegetem magam, hogy Steven az a férfi, akit szerelemből szeretek. A másik percben pedig, azzal, hogy Robot úgy, mint nőt nem érdeklem.
-Nyugi. Minden rendben lesz. – nyugtatott meg, barátnőm.
Mire, csak egy bólintásra futotta tőlem.
Beülve a kocsiba, először haza mentünk.
A lányoknak megengedtem, hogy ők válasszanak nekem ruhát, s hogy kisminkeljenek.
A ruha egy egyszerű fekete, térdfölöttiig érő, pánt nélküli volt. Nem volt kihívó. S éppen ezért is tetszett. Mivel, soha nem szerettem az erős sminket, így csak egy halovány alapot kent rám Sissy. A hajamat, kivasalva hagytam, hogy a vállamra bomoljon. Majd a kedvenc parfümömből, fújtam egy kicsit magamra.
- Tessék, ez a cipő jó lesz neked. – bújt ki a szekrényéből barátnőm, két pát fekete magas sarkú cipővel. Ami ráadásul, az egyik kedvence volt. – Tudom, hogy vigyázni fogsz rá, így ezért nem is kérek semmit, csak annyit, hogy ne parázz.
- Köszönöm, mindkettőtöknek. –öleltem meg mind kettőjüket.
Majd elővéve az egyik nagyobb táskámat, pakoltam bele Jamie pizsamáját, és a holnapi ruháját, ahogyan a sajátomét is.
Majd beülve barátnőm mellé, igyekeztünk a szüleim házához. Ahol miután a lányok kitettek, mentek is dolgozni.
Kicsit irigyeltem is őket, amiért mind a ketten függetlenek.
A házunk előtt megpillantottam, Rob kocsiját, mitől a szívem hevesebben kezdett verni.
Már épp azt terveztem, hogy gyorsan hátat fordítok, és hazáig rohanok. De, éppen ekkor szólalt meg a telefonom. Amit kivéve a táskámból, vettem is fel, meg se nézve, ki az.
-Haló!
-Merre vagy már kislányom? Már csak rád várunk! –ripakodott rám apám.
-Már itt vagyok a kapuban! –feleltem, majd a vonal végén, csak az erőtlen csipogást hallottam.
Letette.
Mély levegőt véve, léptem be a kapun, majd nem sokkal később a bejári ajtó nyitódott ki. Ahol anyával találtam szembe magam.
-Nagyon mérges? –kérdeztem, miközben köszöntöttem őt.
-Csak egy kicsit. –húzta félre a száját.
-Jamie?
-Már alszik. Szegénykém, elfáradt a délután folyamán. –mondta mosolyogva.
-Rendben. –feleltem.
Lerakva a lépcső melletti fotelba a táskámat, követtem anyát az ebédlő felé. Apám kimért tekintete, kissé meglepett. Ugyanis arra számítottam, hogy majd felelősségre von a késésem miatt. De nem így tett.
*~ Furcsa! * ~ gondoltam magamban. Miközben, köszöntöttem őt is.
Rob felé fordulva, lélegzetem elállt. Szerencsémre, hogy előttem épp a szék karfájára tudtam támaszkodni, mert különben képes lettem volna itt egy helyben összeesni. Ahogyan, a tekintetével végig mért, égtem. Felperzselt.
-Kristen. –nyújtotta felém a kezét.
-Tan… vagyis Robert. –fogadtam el a kezét.
A bőrünk egymáshoz való érintkezésének köszönhetően ugyanaz, azaz érzés kerített hatalmába, mind eddig minden alkalommal, amikor megérintett.
Eleresztve a kezeinket, foglaltam helyett Rob mellett – ugyanis apa, ezt kérte tőlem-.
Anya a vacsorát illetve, igazán kitett magáért. Finomabbnál finomabb, ételeket rakosgatott az asztalra, az én segítségemmel együtt.
Hiába próbáltam oda figyelni, apa és Rob beszélgetésére, sehogy sem sikerült. A gondolataim csak is az körül forogtak, hogy itt ül tőlem alig fél centi méterrel.
-Kristen, segítenél behozni a desszertet is? –térített vissza anya a jelenbe.
-Persze. – feleltem, fellélegezetten.
Kiérve a konyhába, gondterhelt sóhajjal dőltem neki a konyha pultnak. Ezt anya is észrevette, ugyanis kérdő tekintettel fordult felém.
-Minden rendben kicsim? –simította meg az arcom.
-Persze, csak egy kicsit fáradt vagyok. –rántottam meg a vállam.
-Rendben. Nem fogod faggatózni. Majd, ha el akarod mondani, úgy is elmondod. –mondta, mire bólintottam csupán.
Ő valahogyan mindig észreveszi rajtam, ha valami nem stimmel velem. De, mindig türelmesen megvárja, amíg én úgy döntök, elmondom azt, amit engem aggaszt. Ez most sem volt másképp. Kisebb – nagyobb körítésekkel, meséltem neki arról a személyről, aki pillanatokon belül felforgatta az eddigi életemet. De, hogy ki is az a személy, azt nem mondtam el neki.
-Aj, kicsim. Ez természetes, hogy kezdesz mások iránt is érdeklődni. Aminek igazán örülök is. Hagyd, hogy megismerjen. Ha valóban meg akar ismerni. – ölelt magához.
-Köszönöm. –nyomtam egy puszit az arcára.
Majd, a süteményes tálcákkal a kezünkben tértünk vissza az ebédlőbe. Ahol Robot, és apámat láttam, amin együtt nevetnek.
-De jó kedvetek van drágám. –szólalt meg anya elképedt mosollyal az arcán.
Tehát ezek szerint, akkor őt is ugyanúgy meglepte ez az egész, mint ahogyan engem is. Azonban Rob dallamos nevetését, örökre az elmémbe könyveltem.
-Igen, szívem. Úgy ahogy mondod. Robert, igazán humoros fiatalember. –ölelte meg anyát, aki időközben a tányérjára rakott egy szelet tiramisut.
Rob mellettem szótlanul csak mosolygót. Majd amikor a tekintetünk találkozott, újra elvesztem szürkéskék szemeiben.
-Elnézést. Merre találom a mosdót? – kérdezte, meg zavartan. Miután most ő szakította meg a szemkontaktusunkat.
-Balra, a folyosó végén. –felelte apa.
-Az éppen most nem jó. Amit azonban csak holnap tud majd a szerelő megcsinálni. De, az emeleten szintén balra, a folyosó végén, megtalálod. –szólt közbe anya.
-Köszönöm. –mondta Rob, még egy utolsó pillantást vetett rám, azután elindult az emelet irányába.
Miután Rob egy kis időre magunkra hagyott, néma csönd telepedett ránk. Na, igen. Éppen ezért nem szerettem soha sem a szüleimmel vacsorázni. Ugyanis soha sincs egy olyan közös témánk, amiről rendesen el tudnánk csevegni. A kínos csöndet én zavartam meg azzal, hogy felálltam az asztaltól.
-Megnézem Jamiet. –mondtam halkan, mire a szüleim megértően bólintottak.
Újabb érthetetlen dolog került fel a láthatatlan listámra, apával kapcsolatosan. Hiszen, soha sem tűrte el, ha idő előtt felállok az asztaltól. Különös.
Az emeletre érve, a régi szobám felé vettem az irányt, ahol a lányom feltehetőleg alszik. Az ajtó nem volt becsukva, ami egyáltalán nem lepett meg. Sosem csukjuk be nála.
Amint beléptem a szobába, megtorpantam.
-Te mit csinálsz itt? –kérdeztem, halkan. Amikor megpillantottam, a lányom mellett. Miközben a takaróját húzta fentebb rajta.
-Semmit csak, eltévedtem. Ugyanis anyukád azt mondta, hogy balra a folyosó végén. –magyarázta.
-Óh, hát persze. Nem ballra van, hanem jobbra. –nevettem halkan.
Közelebb léptem az ágyhoz, amelyen Jamie szüntelenül nyugodtan aludt.
Pár percig állhattunk egymástól alig pár centire, amikor Rob olyasmit tett, amire egyáltalán nem számítottam.
Elém lépett. Két tenyere közé fogta az arcomat, majd egyre csak közeledni kezdett az ajkai az enyémekhez, mind addig, amíg azok össze nem forrtak.
Lehunytam a szemem, mellkasomból sóhaj szakadt fel, miközben ajkaim szétnyíltak.
Míg nekem egy hosszúnak tűnő csóknak tűnt, mégsem volt az. Csak egy röpke pár másodpercig tartó csók volt az egész.
Az arcomat még mindig a tenyerei között fogta. Éreztem, hűs leheletét. A szívem a torkomba dobogott, és csak azaz egy kérdés tolongott a fejemben, hogy mégis mi volt ez?
Azonban nem tudtam tovább gondolkozni ezen, mert ajkait ismét az enyémeken érezhettem. Viszont a kezeit a derekam köré kulcsolta, amíg én az enyéimet a mellkasán pihentettem. A csókja lágy volt, amit nem tudtam nem viszonozni…
~ Sziasztok!
Nagyon de nagyon röstellem magam amiért, csak mostanra sikerült frisst hozni. :$ De, mint tudjátok a gépemet csináltak, plusz után volt egy kis családi problémánk, ami miatt se kedvem, sem pedig erőm nem volt a géphez ülni.
Bocsánat.
De, mivel most már jó a gépem. És a családban is, úgy ahogyan de kezd minden visszaállni a régi kerék vágásba, így újra itt vagyok.
A következő fejezet, mindenképpen még ezen a héten fog jönni. :)
Remélem tetszett, vagy legalábbis a vége. De, előre szólok... hogy innentől a dolgok egy kicsit felfognak pörögni. S, még nem. Nem hozom még őket össze. Legalábbis úgy, ahogyan azt ilyenkor szokás. ;) Köszönettel tartozom azoknak a személyeknek, akik írtak, hogy megvárnak. :)ღღღ
Bár tartoznak ehhez a díjhoz szabályok, amelyeket most ha nem gond nem írnám le. De viszont, egy két nevet megemlítenék, akiknek ezt a díjat küldöm. :)
