2012. március 30., péntek

Sorry...

~Sziasztok!
Most ezért a bejegyzésért, azt hiszem nagyon utálni fogtok. Amit egyrészről meg is értek.
De, sajnos nem tudok mit tenni. :(
Ugyanis az a helyzet, hogy tegnap este a gépem teljesen leállt. Se kép, se hang nem volt, egyik percről a másikra. 
Próbáltuk bekapcsolni, de nem reagált rá. Először azt hittük, hogy megint csak szórakozik a gép. Mert előfordult, az hogy nem akart kikapcsolni, de utána egy rövid szórakozás után engedte bekapcsolni magát. Azonban, ma már nem engedte. Alig egy órája, hogy elvittük a bátyámmal a gépet, az egyik ismerősünkhöz, aki nem mellesleg szerelő. S egyben a gépekhez is ért. 
Valami winchester, vagy mi a búbánat ment tönkre benne. :/
Szerencsére, a szomszédunk lányának a barátja, megemlítette, hogy ott ahol ő lakik, az egyik haverjának van ilyen számítógépes/alkatrésze szaküzlete. És, onnan tud nekünk szerezni a gépbe, olyan bigyót. Ezt max. a hétvégén, azaz szombatra kerül majd sor. Amikor is hazamegy, és megveszi nekünk ezt az alkatrészt.
S, elvileg keddre, max. szerdára már kész lesz a gépem javítása. :)

Nagyon, de nagyon sajnálom, hogy nem tudom betartani most az ígéretemet. 
Higgyétek el, nem eléggé ki hozott a sodrómból még ez a gép tönkremenetele is, de még mérgemben az alig "egy" hónapos egeret is a földhöz vágtam, s ketté is tört. :'(

Most is a helyi könyvtárból, írok nektek, ahol már több mint 5 éve, hogy nem jártam. :)
S, szívem szerint most szívesebben frissel jelentkeztem volna hozzátok, de az a helyzet, hogy arra egy - avagy két óra nem lenne elég. :$

Így, most jövőhét szerdáig, avagy csütörtökig nem tudok hozni újabb részt. Amiért elég szörnyen is érzem magam. De, amíg nem javítsák meg a gépemet, addig akárhogyan is szeretnék frisst hozni, nem tudok. 
A nővéremékhez csak azért, nem mehetek át, hogy leüljek xy... óráig hogy megírjak egy frisst, s velük meg ne is foglalkozzak akkor. Az unoka tesóimhoz ezért szintén nem mehetek csak úgy át. Ahogyan a barátnőimhez se. Még akkor sem, ha ők nem bánnák ezt az egészet, de az én részemről az, azért mégis csak egy nagy szemétség lenne.
:(

Így most csak annyit tudok mondani,avagy remélni, hogy nem pártoltok el tőlem, vagyis inkább ettől a történettől, s hogy megvártok. :$

Megértéseteket, és a türelmeteket előre is köszönöm.
Amint megjavítják a gépemet, már rakom is fel az újabb fejezeteket.

Love
~Dóry~

UI: Ne, haragudjatok rám. :'(

2012. március 26., hétfő

Chapter 12

~A bűntudat~



(Robert)

Reggel kicsit későbben keltem, mint szoktam, de még időben sikerült összeszednem magam.
Leérve a lépcsőn, Lizzynek elmormoltam egy köszönőmet, amiért már kész reggelivel és frissítő nedűvel köszöntött, amiből csak egy keveset tudtam elfogyasztani. Ugyan is az idő kecsegtettet.  
Egy – egy gyors puszit nyomtam a nővérem, és az épp engem kinevető lányom arcára, majd futó lépésben léptem ki a ház ajtaján, hogy a kocsim felé tudjam venni az irányt. Amibe bepattanva, tapostam is rá a gázra.
Az órámra pillantva, kicsit morogva vettem tudomásul, hogy már öt perccel ezelőtt be is csengettek az első órára.
-       Ez nem lehet igaz! –csaptam a kormányra, dühösen. – Ha, nem gondolnék annyit Kristenre, s ha nem idegeskednék a „főnökömmel” való, mai vacsora miatt, akkor tuti biztos, hogy nem aludtam volna el!
Jelen pillanatban azt sem tudtam, hogy magamra legyek –e dühös, vagy az égiekre.
Leparkolva az iskola parkolójában, gyors iramban pattantam ki a kocsiból, majd úgy siettem be az épületbe, mint akit rakétával lőttek ki.
Azonban annyira siettem, hogy arra lettem figyelmes, valakinek neki ütköztem.
-       Héj! Nem látsz a szemedtől?! – szólalt meg.
Remek már, nem csak hogy a gondolataim ezer forognak körülötte, de még az ő hangját is magam elé képzelem! – nem tudtam eldönteni, hogy kínomban nevessek –e, vagy sírjak.
-       Bocsánat, ne haragudj! – nyújtottam a lány felé a kezemet.
A barna hajzuhatagát kiseperve az arcából, a tekintetét rám emelte, amelybe most is sikerült elvesznem.
Vajon megint csak a képzeletem játszik velem? –tettem fel magamnak a kérdést, amikor a lány elfogadta a felé nyújtott kezemet.
Amint a bőrünk egymáshoz ért, ismerős bizsergés járta át az egész testemet.
S most már tudtam, hogy nem képzelődtem az imént, mert igenis ő volt az a lány, akit véletlenül fellöktem. S akinek valóban a hangját hallottam.
-       Öm… én… nos… majd még találkozunk. –mondta, majd kihúzva a kezét a kezemből, hagyott itt.
Kicsit csalódottan néztem távozó karcsú alakját. Legszívesebben utána szaladtam volna, csak volt egy kis gond. Vagyis inkább kettő.
Az egyik az, hogy én a tanárja vagyok, míg ő az egyik tanítványom. A másik pedig az, hogy nem tudtam volna… hogy mit mondjak neki.
Amikor már nem láttam gyönyörű alakját, folytattam az utamat az „irodámba”, ahova lerakva a táskámat, vettem fel az asztalról a sípot és az asztalomon heverő naplót.
Beérve a tornaterembe, köszöntöttem a diákokat, akiket három körös futásra utasítottam. Majd mivel a gondolataim sehogy sem akartak az órára összpontosítani, így szabad játékokat engedélyeztem nekik.
Valamiért sehogy sem akart békén hagyni, annak a pillanatnak ez emléke ami, körülbelül negyed órája történt. Nem tudtam semmilyen magyarázatot találni a viselkedésünkre.
Első nap még, kis híján az idegeimre ment a pimasz viselkedésével. A másik nap elején szintén.  A végén, meg megpróbáltunk úgy egymásra tekinteni, mint két normális ember.
Azután másnap, azaz szombaton pedig teljesen más arcát mutatta ő is, ahogyan én is. Hiszen, egy – egy rangúak voltunk. Ő is, egyedül álló szülőként jelent meg ott a játszótéren, ahogyan én is.
Olyanok voltunk, a két kis lány mellett mintha valóban egy pár lennénk.
Azonban, mind a kettőnknek vissza kellett térnie a valóságba, ahol egyáltalán nem is tudjuk azt, hogy miként álljunk-viszonyuljunk a másikhoz.
Ezer és ezer gondolat ficánkol a fejemben, hogy mégis mit hogyan kéne tennünk.
Egyben biztos vagyok, hogy beszélnünk kéne. Mert így sehogy sem lesz jó. Minden bizonnyal, ő is ugyan azon a véleményen lehet, mint én…
Gondolataimból, a csengő zendített ki, így elengedve a diákokat, tértem vissza az irodámba. Ahol, kivéve a tárcámat a táskámból, a kávéautomata gép felé vettem az irányt. Ugyanis reggel, a kávémból épphogy csak két kortyot, ha tudtam inni.
A kávé géphez közeledve, megint neki ütköztem valakinek, aki megint csak Kristen volt.
*Ugyan ki más lett volna?!* - nevettem fel gondolatban.
- Bocsáss meg. –kértem újra, bocsánatot.
- Nem. Én kérek bocsánatot, ugyanis én voltam most az ügyetlen. –szólalt meg, azzal a dallamos hangjával.
Majd amikor a tekintete az enyémmel egybe olvadt, megszűnt a tér és az idő körülöttem. Nem eresztettek a gyönyörű smaragdzöld szemei. Mintha, valóban megfagyott volna körülöttünk a levegő. Csak ő és én voltunk.
Mondani akartam valamit, legalábbis azért, hogy hallhassam az ő hangját is. De, nem tudtam. A szemeiben ugyanazt láttam, mint amit ő is láthatott az enyémekben. Mint megannyi kérdéseket, amelyekre mind a ketten válaszokat akartunk kapni. Azonban már abban sem vagyok biztos, hogy valóban akarom tudni azokat a válaszokat.
Mi van akkor, ha válaszként azt kapnánk, amelyre még gondolni se merünk?
Lehet, hogy fájdalmas válaszokat kapnánk, miközben a boldogabb válaszokra vágynánk.
De akkor mégis minek rejlenek fel a gondolataikban a kérdések? Amelyekre mi magunk nem tudjuk a válaszokat?
Mégis honnan tudhatnám én azokra a kérdésekre a válaszokat, ha még ő is azt keresi?
De látok mást is a tekintetében. Mintha bűntudatot látnék bennük. De mégis miért? Hiszen semmi olyat nem tettünk, ami okot adna rá…


(Kristen)

Ugyan azt láttam a tekintetében, amit viszonylag ő is láthatott az enyémbe.
Mind megannyi kérdés tátongott bennem, amelyekre a válaszokat keresem.
Amikor együtt táncoltunk, szinte a testünk együtt mozgott a másikéval. Amikor a bőrünk egymáshoz ér, ezer – és ezernyi szikra pattogását észleltem.
A szürkés – kék tekintete, teljesen magába szippantott. Amitől ha akarnék, se tudnék szabadulni.
Nem is tudok róla jó formán semmit sem, ezen az ég adta világon, mégis boldognak, felszabadultnak, és biztonságban érzem magam, mellette.
Vonzódom hozzá, s ezt kár is lenne tagadnom. Azonban amint erre gondoltam, Steven arca lebegett előttem, amint szerelmes csillogással a szemeiben rám mosolyog.
*Uramisten, mégis mikre nem gondolok én?! Nem gondolhatok úgy egy olyan férfira, mint aki kezd lassan belezúgni, miközben még mindig Stevent szeretem.*
Hiszen ő volt életem szerelme, s mégis más férfi iránti érzelmeimre keresem a válaszokat.
Nem gondolhatok rá úgy… Nem! Nem, és nem! –ordítottam magamban.
Bűntudatom lett, amit minden viszonnyal ő is láthatott a tekinteteimben. Nem akartam látni, amint tudatosul benne, hogy bűntudatom van, ezért elfordítva a tekintetemet róla, újból „faképnél” hagytam, őt…

~Sziasztok!
Bocsi, amiért ismét rövid fejivel érkeztem... de cserébe, kárpótlásért, a héten +2 fejezetet, megpróbálok összehozni nektek. Ha sikerül... :)
Az előző fejihez írt kommentekre már válaszoltam. Amiket köszönök, ahogyan a kattintásokat is. :)
Hamarosan jelentkezem.
Love
~Dóry~ 

2012. március 18., vasárnap

Chapter 11


~A vacsora meghívás... és a gondolatok~

(Kristen)

Mikor már csak is ketten voltunk a teremben Rob már épp szólásra akarta volna nyitni ajkait, amikor is valaki belépett a terembe, aki nem más volt…

…mint az apám.
-       Robert azt akarom kérdezni, hogy… - kezdett bele, azonban amikor észrevett engem is, félbe hagyta a mondatot. – Kristen, te is itt vagy?
-       Igen, de már megyek is. –feleltem, majd még egy utolsó pillantást vetve Robra, indultam meg az ajtó irányába. Azonban, akinek a hangja most megállásra késztetett, azaz apámé volt.
-       Várj, még egy kicsit Kristen. Szeretném, ha te is hallanád, amit akarok kérdezni.
Visszafordulva, kérdő tekintettel néztem az apámra, aki máris folytatta a mondani valóját.
-       Szóval azt akartam megkérdezni, hogy nem –e vacsorázna velünk, mondjuk holnap este? Szeretném, közelebbről is megismerni azokat az embereket, akikkel együtt dolgozom. 
Míg apámra Rob válaszára várt, addig én meghökkenve néztem magam elé. Most komolyan, apám meghívta Robot egy vacsorára? De, azt nem értem, hogy én nekem ehhez mi közöm van?!
-       Kristen szeretném, ha te is átjönnél hozzánk holnap este. –fordult felém, apám kérő tekintettel.
-       Ö… apa, tudod, hogy Jamie még kicsi, és… -/ mivel Sarah, és Sissy is dolgoznak mind a ketten, így nincs, akire hagyhatnám az unokádat, akartam folytatni, de csöndre intett.
-       Tudom. Őt is magaddal hozod. –mondta, ellenmondást nem tűrő hangnemben.
Amit mindig is utáltam. Vajon meg fog-e változni valaha is a viselkedése?
-       Van más választási lehetőségem? –kérdeztem, fintorogva.
-       Nem, nincs. –vágta rá, azon nyomban. – Nos, Robert elfogadja –e a meghívásomat?
-       Igen, el. –felelte Rob, bár nem túlhatározottan. Amin egy cseppet sem csodálkozom.
Még is kinek lenne kedve, együtt vacsorázni az apámmal, anyám kivételével? Senkinek!
Szerencsémre, megszólalt a csengő, így távozhattam is az utolsó órámra, miközben magamban a holnap esti vacsora miatt szidtam az apámat…

 (Robert)

Az utolsó órám végezte után, fellélegezetten startoltam a kocsimhoz, amibe bepattanva indítottam is haza.
Egész délután, csak is Kristen járt a fejemben. Nem tudtam eldönteni, hogy a mai viselkedése, csak szimplán a látszat kedvéért volt, avagy sem.
De még is mire számíthattam volna tőle? Arra, hogy majd ugyan olyan visszafogott lesz, mint a társai?
Á, az akkor nem is ő lett volna. Be kell, hogy valljam, legalább is magamnak, hogy sokkal jobban tetszik nekem ez a pimasz viselkedése. Ő, sokkal különb a többi lánytól, avagy nőtől. Tetszik, hogy ön magát adja.
Nem csak hogy gyönyörű, de a személyisége, a mosolya, a tekintete és a hangja teljes mértékben lenyűgöz.
Még életemben nem hallottam úgy valakit énekelni, mint őt, eddigi zenei pályafutásom alatt.
A srácokkal, időnként fel szoktunk lépni a törzshelyünkön. De, hogy most így az eszembe jutott, ha újra összeülőnk majd, akkor ismét felléphetnénk majd. De, igazából most nem is erre akartam gondolni, hanem Kristenre, és arra, hogy miért érdekel engem ennyire?!
Annyit biztosan tudok, hogy úgy vonz magához, mind eddig soha egyetlen egy nő sem. Van benne valami, amit nehéz lenne megmagyarázni.
S akármennyire is tudom, helytelen az, hogy közelebbről is meg akarom ismerni, egyszerűen képtelen vagyok kiverni őt a fejemből. Még ha ez lenne a helyes is. De, mi van akkor, ha ő nem akarja azt, hogy még közelebbről is megismerjem?
Erre a választ csak is akkor fogom megtudni, ha elhívom őt valahová, ahol nincsenek se a barátaink sem, pedig a lányaink.
A lányaink… még most is, annyira a fejemben él az a pillanat, amikor Emma azt mondta, Kristennek, hogy: anya.
Majd a gondolataim, újra Emilie körül forogtak.
Még most is képtelenségnek tűnik az, hogy ő már nincs velem. Hiányzik a mosolya, amely szinte levakarhatatlan volt. Hiányzik, a tengerkék szemei, ami mindig is a szeretetett és a boldogságot tükrözték.
Szerettem, mert, az önzetlen kedvessége mellett, bárki arcára mosolyt tudott csalni.
Mellette boldog voltam.
Soha sem fogom magamnak megbocsájtani, amiért hagytam, hogy késő este vezessen.
Biztosan, imádná a lányunkat. Aki szinte, mindenben hasonlít rá…
-       Miért búslakodsz megint öcskös? –ugrott le mellém, Lizzy az ágyra, ezzel kirángatva a gondolataimból.
-       Semmin csak, hiányzik Emilie. –mondtam, miközben a tekintetemmel a plafont tüntettem ki figyelemmel.
-       Nekem is hiányzik. – dőlt le mellém, majd a fejét a mellkasomra fektette. – Emlékszel arra, amikor először fogyasztott alkoholt?
-       Igen. – feleltem mosolyogva.
Tizenkilenc évesek voltunk csupán, míg Lizzy, Marcus és Sam már húsz volt. Amikor is Emilie-nek pont a tizenkilencedik születésnapja volt. Akkor fogyasztott életében először alkoholt. Már, rögtön a harmadik tequila után, érezni lehetett rajta, hogy berúgott. Igaz, hallottunk már olyanról, akinek elég egy – avagy két pohár valamelyik alkoholból, és máris olyan, mint aki vagy a tízedik poharat ürítette volna ki. Táncolt és énekelt, bár egyikben sem volt jó. De, őt nem érdekelte az, hogy nem énekelni, de még az sem, hogy táncolni sem tudott. Csak önfeledten, jól akarta érezni magát. Ami sikerült is neki. Akkor, azon az estén szerettem bele igazán.
-       Istenem, milyen borzasztóan rémes hangja volt. –nevetett fel, Lizzy.
-       De őt, ezt egy cseppet sem érdekelte.
-       És, milyen két bal lábas volt, ha táncolni kellett. –sorolta fel az újabb olyan tevékenységét, amelyet úgy szerettem benne.
Felidéz kedve a múltat, már nem volt olyan szörnyű érzés, mint régebben.
Rá kellett jönnöm arra, hogy az életnek folytatódnia kell tovább. Nem élhetem már többé, elveszve és búsmagányban az életemet, mint ahogyan eddig éltem. Hiszen, ő se ezt akarná.
De, mégis oly nehéz abban a tudatban élni, hogy ő már nincs. Hogy soha sem tarthatom már a karjaimban, s hogy soha sem fogom hallani a nevetését, mellyel sokakat megnevetett…

***

Miután, Lizzy elhagyta a szobámat, Emma szobájába sétáltam. Aki oly édesen aludt már. Az ágyához lépve, a takaróját fentebb húztam rajta, majd a homlokára lehelve egy csókot, tértem vissza a szobámba. Ahol, egy gyors zuhany után, visszafeküdvén az ágyamra, Kristenre gondolva ért utol az álom…

~Sziasztok újra! ;)
Mint ahogyan azt ígértem a tegnapi napon, ma hoztam is a 11. fejezetet. Bár, szerintem ez olyan, izé... lett.  
Örülök, hogy tetszett nektek a novella, amit két óra leforgása alatt írtam meg. De, mellette szóljon az, hogy a fejemben már megvolt az elejétől a végéig. ;)
Köszönöm, az előző fejezethez írt kommenteket, és a novellához írtakat is, és az (elolvastam) kattintásokat. *.*
A következő fejezetet, több mint valószínű csak hétvége fele tudom majd csak hozni. :/
Hamarosan jelentkezem, addig is legyetek "rosszak"!~

Love
Dóry

2012. március 17., szombat

Novella ;)



Minden azzal kezdődött, hogy…

Csak ülök itt a szobámban, és azon töröm a fejem, hogy mégis mivel érdemeltem én ezt ki. Mégis, hogy lehettem annyira naiv, hogy elhiggyem Jessnek azt, hogy az a gyerek, akit a szíve alatt hordoz, azaz enyém? De, mégis mi okból kételkedhettem volna benne, amikor még soha sem adott rá okot? Vagy mégis, csak én nem vettem észre?
Okolhatnám őt a félrelépése miatt, de nem tudom. Nem, mert én is félreléptem. De, az hogy azzal hitegetett három hónapja már, hogy az én gyerekemmel várandós, az azért mégis más. Mégis miért hitette el ezt velem, ha már rég más férfit szeret?
És én? Mégis, miért maradtam vele, ha az iránta való érzéseim, valójában soha sem azt tükrözték, amit hittem?
Kérdem hát magamtól, hogy akkor mégis miért nem azzal a nővel vagyok, akit valóban szerelemből szeretek?
Talán gyávaságból. Ha ő is ugyan úgy érezne irántam, mint én iránta, akkor most minden bizonnyal vele lennék.
De, miért is nem tudatom vele, hogy Jessel szakítottam, s hogy valójában őt szeretem?
Felpattanva az ágyamról, kaptam fel a kocsi kulcsomat, majd a kocsimhoz siettem. Amibe beülvén, indítottam is egyenesen Kristenék házához.
Az oda vezető utón, többféleképpen lejátszottam gondolatban, az hogy miként is vallom meg neki az érzéseimet.
Leparkolva, a New Orleans nevezetű lakóház előtt, kicsit idegesen pattantam ki a kocsiból, s vettem az utamat a hatalmas lakóépületbe. Amint felértem a harmadik emeletre, és a 10. számú ajtóhoz értem, mély levegőt véve kopogtattam be az ajtón.
Az ajtót azonban, nem az a személy nyitotta ki, akire számítottam, hanem lakótársa, és egyben az egyik legjobb barátnője Laura.
-       Szia, Kristen-hez jöttem. Itthon van? –kérdeztem, meg a szőke hajú lánytól.
-       Rob, szia. Kristen nincs itthon. Elment. Ezt neked szánta. –mondta, majd átadott egy borítékot.
-       Mi ez? –kérdeztem értetlenül.
-       Bontsd ki, és majd megtudod. Kris szobájában, nyugodtan kibonthatod.
Miután beengedett, az irányt Kris szobája felé vettem. Beérve a szobába, az ő illata lengte be az egész légteret. Mindig is imádtam ezt az illatot.
Leülve az ágyára, bontottam ki a borítékot, amiben két levélpapírt találtam.
Rosszat sejtettem a papírokat látván, de ahhoz hogy tudjam, mi áll benne el kell, hogy olvassam.


Robert

Mint, tudod soha nem voltam a búcsúzkodások, sem pedig a levélírások nagy híve. De, most valamelyik a kettő közül választanom kellett. Ez utóbbi mellett döntöttem, mint azt mostanra már tudod, mivel a kezedben tartod a levelem. Hogy miért, nem találsz engem otthon, s hogy miért is írtam neked azokat a sorokat, amelyeket most fogod olvasni, azt csak is akkor fogod megérteni, ha majd a végére érsz.
Hol is kezdjem?
Talán onnan, ami három hónappal ezelőtt történt.
„Egyedül voltam otthon, mivel Laura az estét és az éjszakát, a barátjánál töltötte. Az ágyamon feküdtem. Rád gondoltam, mint mindig, már egy jó ideje. Egyszer csak te kopogtattál az ajtómon. Behívtalak. Szomorúnak, és elkeseredettnek láttalak. Megkínáltalak valami innivalóval, és vacsorával együtt, de te nem kértél semmit, csak is azt, hogy hadd maradhass nálam.
Egymás mellett ültünk a kanapén, néma csendben.
-     Jess? –csupán csak ennyit kérdeztem, mire te ezt felelted.
-     Igen. Szeretem őt, de folyton – folyvást csak veszekszünk. Mindig azért rágja a fülem, hogy menjük el valahová, kettesben egy kicsit kikapcsolódni, s amikor teljesíteni akarom a kérését, egyszerűen már nem akar sehova se menni. Azt mondja, hogy elhanyagolom őt, pedig ez nem igaz. A munkám mellett, amennyit csak tudok, vele vagyok. Én ezt már képtelen vagyok továbbra is elviselni. Nem megy.
Nem mondtam semmit sem, csak hallgattalak. Az egyik kezemet a tiédre raktam, amit meg is szorítottam. Éreztetni akartam veled, hogy nem vagy egyedül. A másik kezedet felemelted, s végig simítottál az arcomon. A szívem szinte, ki akart ugrani a helyéről, abban a percben. Egyszer csak közeledni kezdtél felém, majd az ajkaiddal megérintetted az enyémeket.
Először azt hittem, hogy csak a képzeletem játszik velem. A képzeletemben ragadva, az egyik lábamat át emeltem a tiéden, csakhogy az öledbe üljek, szemtől – szembe, de meg nem szakítva a csókunkat.
Elszakadva egymás ajkaitól, te a nyakamhoz tértél át, miközben az ujjaiddal a felsőmet húztad le rólam. Amikor ajkaink újra egymásra találtak, a rajtad lévő sötétkék inget kezdtem el lassan kigombolni. Igaz egy kicsit az ujjaim megremegtek, amit te észre is vettél. De csak csupán belemosolyogtál a csókunkba. Amint lekerült rólad is a felsőtestedet takaró ruha, te a csípőmnél megragadva álltál fel a kanapéról, és a szobám felé lépkedtél. Beérve a szobámba, az ajtót a lábaddal csuktad be, aminek miután bezáródott neki feszítettél.
Már a nadrágom gombjánál tartottál, amikor is én lefogtam a kezeidet. Megszakítva a csókunkat, te kissé értetlen tekintettél néztél a szemembe.
-     Ezt nem kéne… - suttogtam, elfúló hangon. – Nem szabad.
Igaz, nem akartam, hogy abbahagyjuk azt, amit elkezdtünk, de azt sem akartam, hogy utána később megbánd.
-     Shh… nem érdekel. – suttogtad az ajkaimba, és újra megcsókoltál.
Hagytam, hogy az ágyra fektess, ahol fölém helyezkedve fosztottál meg a ruháimtól, amiktől én is megfosztottalak téged.
Már nem fedte el semmi sem, a testem, amit te oly elevenen végig pásztáztál, majd az ujjaiddal és az ajkaiddal egyaránt bebarangoltad testem minden egyes vonalát.
Ha tudnád, hogy hányszor áhítoztam erre a pillanatra. –gondoltam magamban. –Ha tudnád, hányszor vágytam arra, hogy az ujjaid az én testemet érintsék. Hogy, az ajkaidat az enyémeken érezhessem. Hogy azt mond nekem, hogy: Szeretlek!
Boldog voltam, és azt kívántam, hogy ez a pillanat ne múljon el, s hogy csak te és én legyünk, eggyé válva.
Az álom, a karjaidban nyomott el. Elárulom hát neked, hogy azaz éjszaka volt életem, legszebb éjszakája. Mert az álmom beteljesült.
Reggel felébredve, a szemeimet lehunyva tartottam, mert attól féltem, hogyha kinyitom őket, akkor kiderül, hogy csak egy szép álom volt az egész. A kezeimmel végig simítottam az ágyamon, hátha ott lellek. De az ágy, üres volt mellettem.
Kinyitva a szemeimet, nem találtalak ott. Abban reménykedtem, hogy a konyhában talállak, ahol egy finom reggelit és kávét készítesz nekem. Így hát, kimásztam az ágyból, majd a lepedőt magam köré tekerve, néztem a szőnyegre, amelyre az este folyamán a ruháink kerültek. Azonban, ott csak is a saját ruháimat találtam.
Kilépve a szobámból, az irányt a konyha felé vettem, de ott se találtalak.
Az este, és az éjszaka képei elevenen a fejemben voltak. Mivel nem találtalak sehol sem a lakásban, így azt hittem, hogy csak álom volt az egész. Csak egy valamit nem tudtam hova tenni, hogy mégis hogyan kerültek le a ruháim a földre, s mért fekszem meztelenül az ágyamban.
Nem tudtam mitévő legyek, hogy felhívjalak –e, s az éjszaka felől kérdezősködjek, vagy sem. Mert az is meglehetett volna, hogy valóban egy álom volt az egész, s akkor te pedig megtudtad volna azt, hogy miként is érzek irántad.
Egész nap csak az „álmom” körül forogtak a gondolataim, mind addig, amíg te újra el nem jöttél hozzám.
Beengedtelek ismét, és újra megkínáltalak inni és enni valóval egyaránt, de megint csak nemet mondtál. Végig néztem rajtad, és az ing és a fekete farmer nadrág, most is rajtad volt. Már kezdtem azt hinni, hogy tényleg álom volt az egész…
-     Mi a baj? –kérdeztelek, miután láttam rajtad, hogy valamit szeretnél mondani, csak nem tudtad, hogyan is kezdj hozzá.
-     Baj? Az nincs. Csak… csak azt szeretném, ha a tegnap éjszakát elfelejtenénk. Nem kellett volna megtörténnie, tudom. Kérlek, felejtsük el azt, ami történt. S tegyünk úgy, mint ha mi sem történt volna.
-     Öm… rendben. Én, is ezt akartam mondani, hogy felejtsük el. –mondtam.
Hazudtam. Legbelül, a szívem összefacsarodott. Szinte ordítottam volna, a bennem lévő érzésektől, amiket irántad éreztem. A képedbe akartam vágni, hogy mégis hogyan képzeled azt, hogy csak úgy ideállítasz hozzám, és közlöm velem: felejtsük el az együtt töltött éjszakánkat. Azt az éjszakát, mely számomra volt a legszebb történés.
Azt a mosolyt, amelyet akkor villantottam fel, amikor boldogan közölted velem, hogy te és Jess kibékültetek, s hogy gyereket vár tőled, az mind csak tettet mosoly volt. Nem volt boldog mosoly.
Mégis, hogyan tudtam volna örülni annak, hogy egy olyan nőt szeretsz, aki nem én vagyok? Hogy egy másik nő, a te gyerekeddel várandós?
Azaz öröm, amit mutattam, minden egyes alkalommal, amikor te boldogan, ecsetelted, hogy mennyi mindent fogsz majd tanítani, a lányodnak – avagy épp a fiadnak, az mind csak egy maszk volt, ahogyan a minden rendben van velem, sztori is.”
Minden egyes éjszakát, végig sírtam. Sírtam, mert beléd szerettem. Sírtam, amiért egy másik nőt szeretsz. Szenvedtem, mert nap, mint nap azt kellett látnom, hogy te milyen boldog is vagy a gyermekeddel váró, Jessel.
A napok és a hetek csak teltek, és te egyre jobban vártad azt, hogy megszülethessen a kicsi.
Igazából örülni akartam annak, hogy te boldog vagy. De nem tudtam. Képtelen voltam rá…
Két hete, hogy rosszullétek kerülgettek. Hogy miért, először nem értettem. Azonban amikor, éjjel – s nappal elértek ezek a rosszullétek, kezdtem félni. Féltem, hogy ezeknek a tűneteknek a diagnózisa ugyan az lesz, mint, amilyen anyának volt. Ezért titokban, elmentem egy orvoshoz. Ahol miután, alá vetettem magamat egy pár vizsgálatnak, kiderült, hogy 10 hetes terhes vagyok.
Aminek, nem tudtam nem örülni. Örültem, mert a bennem lévő magzat, tőled fogant.
Ez alatt a két hét alatt, sokat őrlődtem azon, hogy elmondjam –e neked, hogy gyereket várok tőled, vagy sem. Az eszem szerint elmondtam volna neked, azonban a szívem szerint nem. Nem akartam, hogy miattam, helyesbítek, miattunk kelljen kellemetlenül érezned magad. Nem akartam, hogy azt hidd, direkt ejtettem magam teherbe veled, csak hogy velem légy, az a nő helyett, akit te szerelemmel szeretsz.
De tudom, hogy nem lehetek annyira önző, hogy eltitkoljam előled azt, hogy én is egy kis babát várok tőled.
De, egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy továbbra is azt lássam, hogy te Jessel mennyire boldog vagy. Elég volt a folytonos éjszakai sírásokból, és a szenvedésekből. Boldog akarok lenni, akár nélküled is.
Túl kell, hogy lépjek rajtad. Nem várhatok már rád tovább.
Akármennyire is fájt ezt kimondanom, és leírnom meg kellett, hogy tegyem.
Remélem, hogy boldog leszel a szeretett nő, és leendő gyermeked mellett.
Mielőtt a levél végéhez érnénk, azt tudnod kell, hogy bár azon leszek, hogy túllépjek rajtad, soha sem foglak elfelejteni. Mert ahhoz túl fontos vagy számomra.

Ég veled, Rob!

Kristen

A gondolataim és a levélben olvasottak szavai, egymással keveredve tolongtak a fejemben.
Amikor az együtt töltött éjszakánknál jártam, újra átéltem az egészet. Soha sem tudtam kiverni a fejemből azt az éjszakát. Még ha akartam volna se tudtam volna, mert akkor azon az éjszakán jöttem rá, hogy beleszerettem.
Sírt. Szenvedett, miattam. Szerelmes volt belém, ahogyan én is ő belé. Sejthettem volna, hogy ő is ugyan úgy érez irántam, mint ahogyan, én iránta. Tetette az örömét, csak mert engem boldognak látott.
És, gyerekünk lesz? Igazából apa vagyok? Ha, nem megyek, utána akkor nem leszek apa, s akkor nem fogja megtudni, hogy én is szeretem őt.
Mégis, hogy lehettem akkora barom, hogy arra kértem, felejtse el azt az éjszakát?
Azonnal utána kell mennem. –döntöttem el. Azzal az ágyon hagyva a levelet, léptem ki a szobából, ahol Laurával találtam szembe magam.
-       Még a reptéren fogod találni, ha most elindulsz utána. New York-ba akar utazni. –csupán csak ennyit mondott, mire az arcára nyomtam egy puszit.
Majd egy – köszönöm -, közepette után máris kirohantam a házból. Amint leértem a lépcsőn, beszálltam a kocsimba, és már száguldottam is a reptérre.
Nem hagyhatom, hogy felszálljon arra a gépre, anélkül, hogy tudná: Szeretem.

A reptérre érve, amint leállítottam a kocsi motorját, egyenesen rohantam az információ pulthoz, és a New York-i járatokról kérdeztem.
Miután közölte velem, hogy a legközelebbi járat negyed óra múlva fog indulni, megköszönve a segítségét, máris a New York-ba repülő, beszálló kapuja felé mentem. Ahol a hosszú sorból álló tömegből, próbáltam őt megpillantani. Kérdezősködtem, hogy nem –e látta valaki, de nem jártam sikerrel. Azonban nem adtam fel a reményt. Tovább mentem, majd egyszer csak pillantottam őt. Átvágva magam a tömegen, egy enyhe megkönnyebbülést éreztem a zsigereimben, amiért megtaláltam őt.
-       Kristen. –ejtettem ki a nevét közvetlenül, mellette.
-       Rob. –döbbent meg.
Egymás szemébe nézve, nyitottam szólásra a számat.
-       Nem mehetsz el.
-       Én… - tudtam mit akar mondani, de azt akartam, hogy tudja miként is érzek iránta.
-       Shh. –tettem az ujjaimat az ajkára. – Nem mehetsz el, mert azt szeretném, ha velem maradnál. Egy oltári idióta, barom voltam, amikor arra kértelek, hogy felejtsük el azt az éjszakát. Hol ott, legbelül azt kívántam, hogy ne, ne felejtsd el. Tudtam, hogy amit irántad éreztem, az sokkal több, mint azt hittem. Akkor azon az éjszakán döbbentem rá, hogy beléd szerettem. Éjjel – nappal, te jártál a fejemben. Jess iránt, soha nem éreztem azt a szerelmet, amit irántad érzek. Boldog voltam, mert azt hittem, hogy hamarosan a karjaimban tarthatom a gyermeket. Azonban a minap kiderült, hogy az a baba akivel Jess várandós, nem az enyém. Elkeseredett voltam, mert mindvégig abban a tudatban éltem, hogy apa leszek. Bevallom, sokszor elképzeltem azt, hogy te vagy az a nő, aki az én gyerekemmel várandós. Olvastam a leveled, és nem is tudod, hogy milyen örömmel töltött el az a tudat, hogy te is szeretsz engem, és hogy tőlem fogant az a pici, akit a szíved alatt hordasz. Kérlek, bocsáss meg nekem, amiért nem mondtam már el korábban neked az érzéseimet. Szeretlek. Azt akarom, hogy maradj velem. –térdepeltem le, a valómásaim közepette, elé, miközben a kezeit a kezeim közé vettem.
-       Rob… én… - kezdett bele, egy pár percig tartó néma csönd után. – istenem! Remélem, hogy komolyan mondod azt, amit mondasz. S hogy ez az egész, nem csak egy álom.
-       Nem. Nem álmodsz Kris. Ennél komolyabban, nem is tudnám mondani. Mond, hogy megbocsátasz, s hogy velem maradsz! –kértem, őt kétségbeesetten.
-       Megbocsájtok, és igen. Veled maradok. –felelte, könnyezve.
Kiegyenesedve, fogtam a kezeim közé az arcát, ami felé rövidesen közelíteni kezdtem. Amint az ajkaim az ajkaihoz értek, a szívemet földöntúli boldogság öntötte el. Eközben a minket körülvevő emberek, a csókunkat hatalmas tapssal kisérték, melyre Kristennel egymásra mosolyogva döntöttük egymásnak a homlokunkat, miután elváltak ajkaink. A vállamra kapva a táskáját, vettem őt az ölembe, majd egy diadalittas mosollyal az arcomon vittem őt ki a reptérről. Majd beülve a kocsimba, összekulcsolt ujjainkkal, indítottam…
Hálát adtam az égieknek, amiért megismerhettem őt, és amiért örökre az enyém lehet…




Helló, mindenki!
A 11. fejezethez még sajnos, nem kezdtem neki. De, holnap hozzá látok, és ha törik - ha szakad, de felrakom.
Remélem vmennyire azért elnyeri majd a tetszéseiteket ez a novella. Bár, lehetett volna jobb is. :/
Holnap, jelentkezem. Addig is, csók mindenkinek.
Love
Dóry

2012. március 12., hétfő

Chapter 10

~ Az énekóra, amin egy helyettesítő tanár arra kér, hogy énekelj! ~

(Kristen)

A vasárnap szinte olyan hamar elrepült a fejünk fölött, hogy már azon kaptuk magunkat észre, hogy hétfőn van. Ami sulit jelent.
A suliig vezető utón, az a kérdés foglalkoztatott végig, hogy vajon a hétvége után milyen lesz a kapcsolatom Robbal. Tartja a tanarái viselkedését, avagy valamivel kedvesebb lesz majd velem?
De, ha jobban belegondolok egyik megoldás sem tökéletes. Hiszen ha jó pofiskodunk egymással, akkor az igen csak feltűnne a társaimnak. Ugyanis mind szemtanúi voltak, a visszaszólásaimnak Robbal szemben. De, ha meg ugyanúgy viselkednék, mint az elmúlt hét csütörtöki és pénteki napján, akkor meg azt fogja hinni, hogy csak szórakoztam vele.
Aj, most mégis mitévő legyek?
Meg kell próbálnom ugyanúgy tekinteni rá, mint a többi tanáromra, akiket még kedvelek is egy kicsit.
Szerencsémre csütörtökig nem lesz vele órám, így az is lehet, hogy nagyon keveset fogunk majd találkozni. Ami most jól is fog nekem jönni.
-       Hahó Kris! –legyezgetett Sarah előttem.
-       Mi az? –kérdeztem vissza.
-       Á, semmi. Csak már egy jó tíz perce, hogy megérkeztünk a suliba. S hiába szólongattunk, ránk se bagóztál. De még a szemed se rebbent, csak négyszer.
-       Óh…
-       Csak nem a jóképű tesi tanáron járnak a gondolataid? –kérdezte, vigyorogva.
-       Mi? De hogy is. –mondtam, majd kicsatolva az övemet ki is pattantam a kocsiból.
-       Aha, de hogy is nem. Valld be. –jelent meg mellettem nem sokkal azután, ahogy én becsuktam a kocsija ajtaját.
-       Nincs mit bevallanom. Nem rágondoltam. Még az eszembe se jutott. –tagadtam.
-       Akkor mért pirultál el?
-       Csak… csak… na, jó, igen rá gondoltam. Most már örülsz? –kérdeztem cinikusan.
-       Nagyon. Krisnek tetszik, Rob! Krisnek tetszik Rob! –kezdte el kántálni, azonban mielőtt bárki is lefülelhette volna a beszélgetésünket, befogtam barátnőm száját. –Krisnek tetszik R..o… Jól van, jól van. Befejeztem.
Levéve a kezeimet a szájáról, folytattuk az utunkat a hatalmas épületbe…

***

Délelőtt folyamán egyetlen egyszer se futottam még össze Robbal. Ami egyrészt örömmel töltött el –legalább így lesz még időm felkészülnöm arra, hogy hogyan is álljak majd oda elé. Ellenségesen, avagy barátságosan?! -. Másrészről pedig, szomorúsággal töltött el. Hogy miért is, nem igazán tudtam rá a választ. A szomorúság helyett inkább a hiányérzetet lehetett volna mondani.
Mert igenis hiányoltam. Főleg a szombati nap után.
-       Á, Kris. Jössz? –lépett mellém Sissy.
-       Hova? –kérdeztem elkalandozva.
-       Hát énekórára! –mondta, mire csak bólintásra telt tőlem.
Lehajtott fejjel követtem Sissyt a terembe. Kívülről úgy nézhettem ki, mint aki valami bűnt követett volna el. Ami egy rész igaz is volt. Hiszen, egy olyan férfire gondolok, akire nem volna szabad.
Köztem és Rob között soha nem lehet semmi! –jelentettem ki magamban. Amikor Sissy az ajtó iránya felé bökött, ahol belépett ő.
Mintha valami arra sugallta volna őt, hogy a fejét felém fordítsa. Amint a tekintetünk találkozott a másikéval, egy féloldalas mosolyt villantott felém. Körbe pillantva a tárasaimon, hálát adtam az égnek, hogy senki se vette észre az előbbi mosoly cserénket.
-       Jó napot kívánok!–köszönt hangosan.
Amit a teremben lévőek, rajtam kívül mind viszonzott.
-       Mielőtt bárki is megkérdezné. Nem, nem én fogom tanítani nektek az énekórát, hanem továbbra is Mrs. Frankie. De, mivel ő még nem ért vissza a ’ nyaralásából ’ így valakinek helyettesíteni kell őt. Aki én leszek. De csak is ezen a héten. –mondta.
Mire, a torkomat egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el.
-       Miss Stewart, esetleg valami kivetni valója akadt abban, amit az imént mondtam? –szólított fel. A teremben lévőek a fejüket mind felém fordították, arra várva, hogy mi lesz a válaszom.
-       S miért pont maga? –kérdeztem, flegmán. Legalábbis próbáltam, flegmás hangnemet megütni. – Miért nem, Mrs. Kent? Vagy Mrs. Mitchell?
-       Mert ők már nem tanítanak ebben az iskolában! S mivel nekem nem egymás után vannak az óráim, így az igazgató engem kért meg arra, hogy helyettesítsem Mrs. Frankie-t. S ha ez magának esetleg nem tetszik, akkor akár elülhet az órát az igazgatóiban is. –felelte, bosszankodva.
Ha ő így, hát akkor én is így.
-       Inkább, végig ülöm a maga óráját, minthogy a drága igazgatónknak gyarapítsam a papír munkáját azzal, hogy csak szimplán kérdeztem valamit. –mondtam határozottan, mindvégig tartva vele a szúrós tekintetet.
-       Én is így gondoltam! –mondta, majd megfordult és helyet foglalt a tanári asztalnál.
Majd a tekintetét végig futatta mindannyinkon. Nálam egy pillanatra megállt, majd gondolkozó arcot vágva nézett le az asztalra.
Vajon mire gondolhat?
Kíváncsi voltam rá. Ahogyan arra is, hogy most vajon haragszik –e rám, avagy rájött –e a viselkedésemnek az okára?
-       Kristen, kérlek, énekelj te nekünk először. –szólított fel ismét.
Meghökkenve néztem rá. Most valóban engem szólított fel arra, hogy énekeljek? Vagy csak rosszul hallottam?
-       Tessék? –kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
-       Mi az? A fülén ül, Miss Stewart? Azt kértem, hogy énekelj te elsőnek. –ismételte el újra azt, amit, az előbb is mondott. Amire azt hittem, hogy nem hallottam tisztán.
Ez teljesen meg van húzatva? Én énekelni? De hogy is. Semmi képen sem!
-       Én nem fogok énekelni! – jelentettem ki.
-       És miért nem?
-       Mert, nem tudok. –mondtam váll rándítva.
-       Először, hadd halljam azt az éneket, s majd utána kiderül, hogy tudsz e énekelni vagy sem! –mondta, ezzel nem tűrve a visszakozásomat. Na, kezdj neki. Mert innen addig nem engedlek el, amíg nem hallottalak énekelni. Vagy, netán félsz?
-       Mi? Én? Dehogyis, nem félek! –vágtam rá azonnal.
Igenis féltem. Mások előtt, mindig is lámpalázas voltam. Egyszerűen képtelen voltam énekelni, ha tudtam, hogy a körülöttem lévők mind arra várnak, hogy hallják az én éneklésemet.
-       Akkor kezdj neki! –utasított.
Felállva a helyemről, egy pillanatra a közönség előtti való éneklési félelmem újra körül vett, azonban erőt vettem magamon, majd a zongora felé vettem az irányt. Kis koromban, a nagyi tanított engem zongorázni, minden egyes nyári szünetben, amit nála töltöttem. Így nem volt kétséges, hogy a házunkban is áll egy zongora. Amin régebben nagyon sokat játszottam. Azonban ma már, nem volt rá alkalmam, hogy leüljek elé és játszak.
Leülve a székre, a zongora fedelét felemeltem. Végig simítva billentyűkön, a szemeimet lehunytam. Majd erőt véve magamon, lenyomtam az első akkordokat a zongorán…


’Te marchaste sin palabras,cerrando la puerta,
Justo cuando te pedía,un poco más.
El miedo te alejo del nido,sin una respuesta,
Dejando un corazón herido,dejándome astrás.

Y ahora me muero de amor si no estas,
Me muero y no puedo esperar,
A que vuelvas de nuevo aquí,
Junto a mí,con tus besos.

Es que me muero de amor,si no estás,
Me muero y no puedo esperar,
necesito tenerte aquí,junto a mí
sin tu amor no puedo seguír.


Entre tus papeles descubrí,una carta,
solo en líneas apretadas,frases sin razón.
Dices que el motivo fue la falta de aire,
si siempre te dejé ser libre,sin una condición.

Y ahora me muero de amor si no estas,
Me muero y no puedo esperar,
A que vuelvas de nuevo aquí,
Junto a mí,con tus besos.

Es que me muero de amor,si no estás,
Me muero y no puedo esperar,
necesito tenerte aquí,junto a mí
sin tu amor no puedo seguír.

Dime que no es verdad,que voy a despertar,
cerca de tu piel,igual que hasta ayer.

Porque me muero de amor si no estas,
Me muero y no puedo esperar,
A que vuelvas de nuevo aquí,
Junto a mí,con tus besos.

Es que me muero de amor,si no estás,
Me muero y no puedo esperar,
necesito tenerte aquí,junto a mí
sin tu amor no puedo seguír. ’

A dal végéhez érve, lenyomtam az utolsó akkordokat, majd a tekintetemet Robra emeltem. Körülöttem, csak is néma csönd volt. S ha nem látnám, akkor azt hinném, hogy csak is egyedül lennék a teremben. Rob égető tekintettel nézett rám, s még annyi más érzelmet láttam azokban a gyönyörű szürkés – kék szemeiben, amiket nem tudtam hova tenni. Pontosabban nem tudtam rájuk megfelelő magyarázatot találni, így rögvest.
Kicsit zavart és frusztrált ez a csönd. Senki egy pisszenést, s egy hangot sem adott ki a száján.
-       Én mondtam, hogy nem tudok énekelni. –szakítottam meg ezt a kínzó csendet.
-       Mi? Kristen, van fogalmad arról, hogy miről beszélsz? –kérdezte, felháborodva Rob.
-       Öm… igen? –kérdeztem vissza.
-       Most ne szemtelenkedj! Egyszerűen…
-       Csodálatos hangod van Kris. –szakította félbe Sissy, mosollyal az ajkain.
-       Igen, tényleg jó a hangod… - mondták a többiek is.
-       Na persze. –mondtam, majd a helyemre sétáltam.
-       Pedig tényleg igaz, az, amit a társaid állítanak. A hangod is szép, a játékod is, és a dal is. Még soha nem hallottam ezt a dalt. –értett egyet Rob a többiekkel.
-       Azért, mert… mert ezt a dalt én írtam. –hajtottam le a fejem.
Nem akartam a társaim, meghökkent tekintetét látni, elég volt őket érezni is magamon. Bizonyára mindegyikőjüket lesújtotta az a hír, hogy a ’ nagyszájú ’ Kristen Stewart írt egy dalt.
-       Örülök, hogy elénekelted és eljátszottad nekünk ezt a gyönyörű dalt, Kristen. –tapsolt meg Rob, vele együtt a többiek is.
-       Oké – oké. Ennyi elég is volt. Nem énekelhetne már valaki más? –kérdeztem, mire Rob fej ázva mosolygót.
Majd egy másik lányt kért meg, hogy énekeljen. Nagy megkönnyebbülésemre, hamarosan ki is csengettek.
Már majdnem elértem az ajtóig, amikor is, Rob hangja megállásra utasított.
-       Kristen, maradnál még egy kicsit? –kérdezte mire, ha akartam is volna nemet mondani, nem tudtam. Egyszerűen képtelen voltam akár egy szót is kinyögni.
Megfordultam, hogy vele szemben legyek. Mikor már csak is ketten voltunk a teremben Rob már épp szólásra akarta volna nyitni ajkait, amikor is valaki belépett a terembe, aki nem más volt…

~Hali. Mivel a hétvégén apumnak a születésnapját ünnepeltük, így nem tudtam frisst hozni, azonban éppen ezért most hoztam. Csak hogy ne kelljen annyit várnotok rá hétvégéig. :) Tudom ezért a függő végért kapni fogok, de így éreztem jónak abba hagyni. xD A dalt eredetileg, *Natalia Oreiro* énekli. S én, Kristenhez az ő énekhangját képzeltem el.  
Köszönöm a kommenteket, a 49 (elolvastam) kattintást, és a több mint 5000. oldal látogatást. Nagyon jól esett látni, és olvasni az, hogy tényleg szeretitek ezt a történetemet, s hogy hétről - hétre várjatok az újabb részeket. S ezért, nagyon hálás vagyok nektek! *.*
Az újabb részt, minden bizonnyal csak hétvégére várható. Addig is, legyetek "rosszak"! xD

Love
~Dóry~