Novella

Sziasztok.

Először is bocsánat amiért nem hoztam frisst... de még mielőtt valaki azt hinné, hogy azért nem hoztam amiért most a kedvenceink háza tájékán eléggé felkapott hírek tengődnek... szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy nem ezért nem volt friss. Teljesen más oka volt a késésemnek, amelyről, ha nem  gond most nem szívesen számolnék be. :/
Hogy igazak -e a hírek, amelyeket az elmúlt napokban közhírré tettek a sajtók, az újságok? A bizonyítékok fele azt mutassák, hogy igen. De a másik fele pedig azt, hogy az egész egy kész hazugság. Nos én nem tudom. És igazság szerint nem is érdekel.
Miért Kristent, kell bántani? Ha valóban hibázott, akkor hibázott. És elvileg meg is bánta tettét. Honnan tudhatjuk azt, hogy Rob sohasem hibázott?
És ha Kristen "hibája" miatt, valaki elpártolt tőle, és a történetemtől, ahhoz csak egyetlen egy kérdésem... vagy is inkább üzenet féleségem lenne.
A történeteikben sokszor lehet olvasni olyan részeket, hogy vagy a főszereplő nőnk töri össze a főszereplő férfink szívét, azzal hogy félre lép... vagy éppenséggel volt alkalmunk ezt fordított esetben is olvasni. De a történet vége általában, mindig happy end-del ért véget. Azaz, mindig újra egymásra találtak hőseink.
És ha akkor megtudtunk nekik bocsátani, akkor most a való életben Kristen-nek miért nem lehet megbocsátani?
Ehhez a felkapott hírhez csak ennyit szándékoztam hozzászólni. :/ "Akinek nem inger, ne vegye magára!"


Na és akkor az a bizonyos novella. Pár részes lesz, pont úgy mint a Valami most kezdődik el c. novella.
A képre kattintva a novellás oldalamon találhatjátok magatokat.

Történet egy huszonkétéves lányról, akit Kristen Stewart-nak hívnak, és egy huszonhatéves férfiról: Robert Pattinson-ról. Amíg a lány, édesapja nyomdokaiban lépve „tengerészgyalogos” lett, addig a fiú, igencsak híres színész. Kapcsolatuk kezdete, Kristen nővérének az eljegyzési partiján kezdődik. Aki nem mellesleg azon kívül, hogy a férfi egyik legjobb barátja, még a munkatársa is. Természetesen a vonzalom és az a bizonyos szikra megjelenik és érződni is fog köztük. Ám de, Kristen messze sem, olyan lány mint a nővére, avagy a többi vele egykorú. Öntudatos, makacs... és határozottan eldöntötte magában, hogy történjék bármi is... de ő soha nem lesz szerelmes, egy színészbe! Vajon, sikerül –e tartania magát az elhatározásához? Vagy, most az egyszer az esze helyett, a szívére hallgat majd? Lehet –e happy end a történet vége? Vagy mégsem? Ha velem tartasz eme – novella kimeneteléig, megtudhatod a választ. :)

Remélem ezt a novellámat is szeretni fogjátok, és véleményt is fogtok majd hagyni. :)

És még valami... kicsit csalódott vagyok amiért a "játék"-ban csak 12 személy vett rész. Azaz, csak 12 ember vette a fáradságot arra, hogy mondatokat írjon nekem, a 30.fejezethez. :(

De... senkit sem köteleztem rá, hogy írjon... és ha csak a tőlük kapott mondatokat tudom belevinni a fejezetbe, akkor csak azokat viszem bele. És szívből szeretném megköszönni azoknak akik írtak nekem. :)

Esetleg aki szeretne még írni mondatokat, azok mondatait várom, ugyan annál a bejegyzésnél, egészen péntekig.

Ezen blogon a friss fejezet pedig,  a holnapi napon, vagy legkésőbb kedden jön majd.

Addig is legyetek jók!

Love

~Dóry~

Mi lenne ha?

Sziasztok.

Nos... először is lenne hozzátok egy kérdésem. Még pedig az, hogy... : - Benne vagytok egy kis játékban?
Ha igen, akkor szeretnék kérni tőletek egy max. két mondatot. Amelyet beletennék majd az egyik fejezetbe. Még pedig a 30. fejezetbe. Ugyan is, már csak két fejezet van előtte.
És mivel az egy kerek fejezet lesz, szeretném feldobni valamivel. Még pedig a ti mondataitokkal. Amikhez, részesül majd a +18 - as pillanat is.
Nos benne lennétek?
Őszintén szólva, én nagyon szeretném ha benne lennétek ebben a játékban. és őszintén érdekelne is, hogy vajon mit tudnánk kihúzni a ti mondataitokkal + az enyéimmel.
Kérlek titeket, aha benne vagytok. Akkor ehhez a bejegyzéshez írjatok. :)
Előre is, köszönöm.

Love
~Dóry~

UI: Aki még nem olvasta volna el a 27. fejezetet, az ez alatt a bejegyzés alatt, megteheti. ;)

Chapter 27

~ Lógd el velem ezt a napot! ~

(Kristen)

*Érezni a talpaim alatt a tapadó homokszemcséket, a friss lágy szellő lebbenését a börömön a naplementében, egy keserű mosoly kúszott az arcomra. Nem akartam rá gondolni, de mégsem tudtam a gondolataimnak parancsolni. Csak is ő járt a fejemben, mindtudatlanul. Pedig elhatároztam, hogy megpróbálom elfelejteni őt, csak hogy egy új és szabad életet kezdhessek a lányommal együtt.

- Bárcsak ti is velünk jöttetek volna! – sóhajtottam halkan, miközben a parton sétálgattam.

Késő este volt már, Jamie aludt. Az én szemeimre pedig nem jött az álom.

Még most is fáj annak a napnak az emléke, amikor elváltak útjaink. Nem akartam a lányokat elválasztani egymástól, de akkor a távozás volt a legjobb döntés. Legalábbis ezt véltem. Szabadulni akartam a szüleimtől, a múltunkat beárnyékoló hazugságoktól. És ha ő úgy dönt akkor, hogy Emmával együtt velünk jönnek, akkor most nem kellene egyedül sétálnom a naplementében. Nem kéne, nap mint a könnyeimmel küszködnöm a hiányuktól...*

-   Gyere, mássz be... – hallottam meg Jamie suttogó hangját, és közben éreztem amint valaki a lábamon át kúszik.

Feljebb tornászva magamat, a lányokkal találtam szemben magamat a hold világ sütötte szobában.

-   Ne haragudj ránk mami amiért felébresztettünk, de amikor felébredtünk nem tudtunk vissza aludni. Ugye, aludhatunk veletek? – kuszott közelebb hozzám, lányom.

Mielőtt bármit is mondhattam volna, Rob szólalt meg.

-   Igen aludhattok, de aztán tényleg aludni. – kérte meg őket

-   Igen is papa! – felelte Emma, aki már mászott is közelebb hozzá.

Miután a lányok, körülbelül öt percnyi mocorgás után kényelembe helyezték magunkat köztünk, Rob a vékony takarót feljebb húzta rajtunk, majd így próbáltunk meg vissza aludni.

Azonban nekem nem sikerült. Az álmom, amiből a lányok ébresztettek fel, nem hagyott nyugodni.

Még is mit jelenthetett?

Mi féle, múltunkat beárnyékoló hazugságok?

Mi volt az ok, amiért úgy határoztam, hogy Jamie-vel elhagyom az otthonomat, és azokat akiket szeretünk?

Sehogyan sem tudtam rájönni. Pedig hiába törtem a fejemet.

Esetleg történni fog majd velünk valami? Vagy valami olyasmire derül fény, amelyről mind ez idáig igaznak hittünk?

Mi van akkor, ha ez is csak egy ugyan olyan ostoba álom mint a többi, aminek semmi jelentése sem volt? – kérdezte egy távoli hang a fejemben. – Ne is törd a fejedet rajta Stew. Aludj inkább! – utasított ugyanaz a hang.

Melynek a kérésének eleget is tettem. Nem foglalkoztam többé a furcsa álommal, helyette halgattam a lányok és Rob halk szusszogását, mind addig amíg el nem nyomot a mély sötétség...

-   Shh... halkan, még ne ébresszétek fel a mamit! – hallottam meg, Rob bársonyos hangját, nem messze tőlem.

-   Oké. – mondta Jamie, halk huncogás közepette.

Mielőtt felnyithattam a szemeimet, a friss kávé illata kúszott be az orromba. Amelynek az illatát mélyen beszívva, fogtam meg az éppen mellém bemászó Emma derekát.

-   Megvagy. – csikiztem meg.

-   Ne... neh.. – kérlelt hangosan kacagva.

-   De – de! – vágtam rá mosolyogva.

Azonban arra nem számítottam, hogy valaki más pedig a figyelmetlenségemet kihasználva, engemet is megcsikizzen.

-   Héj! Ez nem ér! – nevettem fel, Rob csikizős karjai között.

Akinek az oldalába nem sokkal később, Jamie bökdösött bele.

-   Na várj csak! – fenyegette meg játékosan Rob miközben utána szalad.

-   Jó reggelt mami! – köszöntött szét terülve Emma.

-   Neked is jó reggelt kicsim. – simítottam végig a nevetéstől, kipirult arcán.

Majd feljebb ült, csak hogy együtt neki tudjunk kezdeni az ínycsiklandozó reggeli elfogyasztásának.

Pár perccel később visszatértek Robék. Akik helyet foglalva mellettünk, álltak neki az evésnek. Ám de előtte Rob, egy reggeli csókot lopott tőlem. Ezt látva a lányok, egyszerre szóltak az apjukra, hogy esznek. Megmosolyogva a panaszukat, folytattuk tovább a reggelizést.

A reggeli elfogyasztása után, miután mindannyian rendbe tettük magunkat, és elpakolásztunk magunk után, beültünk Rob fenyőzöld mercijébe. Majd hazafelé vetettük az irányt.

Hazaérkezvén, a búcsúszkodás kissé hosszúra sikeredett, ugyan is míg a két lány egymástól csak nehezen tudott elválni, úgy mi is Robbal. Végül mire sikeredett elszakadnunk egymással, Jamivel bementünk a házba. Ahol Sarah és Sissy egyből a kiváncsi kérdéseikkel támadtak le minket...

Három nappal később...

Csütörtök reggel, égető napsütésre ébredtem. Majd ahogyan eszembe jutott, hogy ma lesz két tesi órám, felvillannyozva a boldogságtól pattantam ki az ágyból, csak hogy minél hamarabb elkészülődhessek.

Leérve a konyhába, anya már a konyhában készítette el a reggelinket.

-   Jó reggelt anya. – nyomtam egy puszit az arcára.

-   Neked is jó reggelt kicsim. Látom, jó kedved van.

-   Igen. – bólogattam egyetértve.

Azonban még nem kötöttem az orára, hogy mi is a jó kedvemnek az oka. Ahogyan azt sem árultam el neki, hogy ki is az a férfi, aki nem csak engem de még a lányomat is elbüvőlte. Bár tudom, hogy anyám úgy se lenne rossz véleménnyel Robról. De azért, még a kapcsolatunk felvállásával a szüleim előtt még várni szeretnék. Ugyan is, ha apa tudomást szerez kettőnkről. Minden bizonnyal elbocsátaná Robot. És biztosra is veszem, hogy képes lenne más iskola igazgatóinak a tudtára is adni, hogy Robot miért ne vegyék fel magukhoz dolgozó erőnek.

És igen, éppen ettől tartok, ha valahogyan még is a tudtára kerül apának az, hogy én is Rob együtt vagyunk. Mert nem csak, hogy Robot tenné tönkre, de még engem is. Érzelmileg tuti biztosan.

De ha óvatosak vagyunk, akkor minden rendben lesz. Legalábbis ebben bízom.

Lassan a csajok is leszállingóztak hozzánk, majd miután megreggeliztünk és elköszöntünk anyámtól, és lányomtól máris az iskola felé szálguldottunk, Sarah Citroen DS-vel.

Amint beértünk az iskola parkolójába, Sissy-vel már startoltunk is az öltöző felé.

-   Nocsak, csak tán nem késünk az óráról hölgyeim? – hallottuk meg Rob, tetettet szigórú hangját.

-   De hogy is.  – feleltük egyszerre Sissy-vel ártatlanul, mire mind a kettőnkből elötőrt a nevetés.

-   Reméltem is. – mosolygott ránk Rob, miközben mellém lépett. – Mi lenne, ha te most ellógnád velem együtt ezt a napot? – húzta fel a szemöldökét kíváncsian.

Értetlen és döbbent tekintetem látván, a kezét a derekamra csúsztatta majd úgy kezdett el kivezetni az öltözőnk folyosoráról. De még egy pillanatra hátra fordult.

-   Hellyettesítő tanár lesz most veletek. És kérlek mond azt, hogy Kristen nem érezte magát jól reggel, így azért nem jött ma.

-   Rendben. De aztán, érezzétek jól magatokat. – bólintott barátnőm, majd folytatta tovább az útját az ölözőbe.

Mi pedig Robbal nevetve szaladtunk ki a parkoló felé, ahol beültünk Rob kocsijába. Majd még mindig nevetve, egymás kezét fogva száguldottunk le egészen egy csónakházig.

Kiszállva a kocsiból, Rob a karjait a derekam köré kulcsolta, s ajkait az enyémekre helyezte.

-   Még is miért hoztál ide? – tettem fel a kérdést, miután elváltak ajkaink.

-   Azért mert csónakázni fogunk. – válaszolta Rob, miközben a homlokomra lehelt egy apró puszit.

Majd megfogta a kezemet, és az éppen a part szélén lévő csónakba segített beszállni.

Miután helyet foglaltam a csónak egyik végében, Rob a két evező lapát közé ült, és evezni kezdett.

A percek teltek és csak teltek, miközben mi még mindig a tavon csónakáztunk. De egyáltalán nem foglalkoztatott most minket az idő. Csak is az, hogy most együtt vagyunk, kettesben. Kifaggattuk egymást a kedvenc színeinkről, virágainkról, zenéinkről, filmjeinkről, tevékenységeinről. Vagyis minden egyes olyan részletet meg osztottunk egymással amely révén, még jobban kerülhettünk egymáshoz.

Boldogan, és élvezettel hallgattam, s ittam Rob minden egyes szavát. Látva azt a boldog csillogást a szemeiben, mosolyt csalt az arcomra.

Igaz kicsit örültségnek tartottam az ötletét, mi szerint az egész napot ellógjuk az iskolából. De egyáltalán nem bánom. Mert így vele lehetek.

Hát nem hiába, hogy jó kedvűen ébredtem reggel! – gondoltam magamban, miközben már a parton lévő pókrócon, Rob karjai közt ültem a hatalmas nyárfa alatt, s még mindig egymást faggatuk a szokásainkról, közben pedig néha – néha apró avagy hosszabb csókokat váltottunk.

Egy cseppnyi kétségem sem volt az felől, hogy ez a mai nap az életem legcsodásabb napjai közé sorolható...

Sziasztoook! 

Visszatértem... bár nem egy hosszú fejezettel, s nem is éppen egy jónak mondhatóval. Amiért elnézést is kérek. :S

Az előző fejezethez kapott kommenteket, nagyon szépen köszönöm, ahogyan a pipálgatásokat.

Hope White-nak; Zsuzsának és Nóci-nak pedig köszönöm amiért az előző fejezet utáni bejegyzéshez írtak. Köszönöm a biztató szavaitokat, és a megértéseiteket is. :)

Kellemes hetet kívánok!

Love

~Dóry~

Novella

Sziasztok.
Fent a "Valami most kezdődik el" c. novella 5. azaz az utolsó része. A novella oldalon. Kellemes olvasást kívánok hozzá.
Love
Dóry

Szünet!

Sziasztok.

Mint ahogyan a címből is észrevehettétek, egy kis ideig szünet lesz. Vagyis, nem lesz friss. Egy max... két hétig.
Hogy miért is?
Hol is kezdjem?
Amiért nem lesz friss, annak az oka az... hogy... női problémáim vannak, amely miatt pénteken voltunk is a nővéremmel, a nőgyógyásznál... ahol két vizsgálatot is végeztek rajtam, de nem tudták megállapítani, hogy mi is a bajom... így vért vettek tőlem. Ami miatt, majd miután betelefonálunk, hogy megérkezett -e... újra be kell majd mennem... és akkor megtudom majd, hogy mi is a bajom. 
S ez totál kikészített... s totál görcsölök az eredmény miatt...
Szóval, ne haragudjatok rám... de, éppen ezért az okért amit az előbb leírtam... képtelen vagyok az írásra koncentrálni. :'(
Remélem, megértitek... s, hogy nem fogtok elpártolni tőlem.

Türelmeteket, és megértéseteket köszönöm.
Amint tudok, jelentkezem majd. Feltehetőleg friss fejezettel. :)

Love
Dóry

Chapter 26

~ Vallomások ~

(Kristen)

(Kasza Tibi - Vallomás) 

E nap után, boldogan állíthatom azt, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb és legboldogabb nője. Boldog vagyok amiért, van egy gyönyörű szép kislányom, aki a világon a legfontosabb számomra. Boldog vagyok amiért, betoppant az a két személy az életünkbe, akiknek elég volt egy – két hét, és máris a szíveinkbe lopták be magukat.

Még soha nem láttam Jamie-t ilyen boldognak, még azon a napon sem, amikor először találkozott Robbal és Emmával.

Ha tehettem volna, akkor biztosan elbőgtem volna magam abban a pillanatban, amikor láttam a lányomat és Robot, amint együtt szorgoskodtak a konyhában. Úgy viselkedtek egymással, mintha valóban apa és lánya kapcsolat, lenne köztük.

Sokszor eljátszottam azzal a gondolattal, hogy mi lett volna, ha Steven élne.

Vajon már összeházasodtunk volna? És ha igen, akkor meddig lettünk volna együtt? Jamie-nek lett –e volna kistestvérkéje? Boldogok lennénk, és ugyan olyan szerelemmel szeretnénk még mindig egymást, mint amikor, megkérte a kezemet?

De mindig ott volt, az a „ha” szócska. Amely mindig visszatérített a valós, való világba. Ahol ő már nem volt jelen, és már nem is lesz. Egyedül csak is a szívemben, és az emlékeimben. Sokszor könnybe lábadtak a szemeim, amikor Jamie-nek, lefekvés idejében az apjáról meséltem. Mert ő ezt kérte. Amit, ha akartam volna se tagadhattam volna meg. Hiszen, ő volt az igazi apja. Még akkor is, ha már nem ismerhette meg őt. Akit apának hívhatott volna. Aki időnként, lefektette volna, mesét olvasott vagy éppen mondott volna neki. Aki megtanította volna őt biciklizni, és még oly sok mindenre. De, Jamie szerette, ha az apjáról mesélek neki. És ez engem is boldoggá tett olyankor, mert bár nem ismerhette meg őt személyesen, még is jelen volt az ő számára.

És, most hogy itt van Rob. Aki kedvesen, és gondoskodóan bánik vele.

A tudat, hogy Rob lehet számomra az a személy, aki feledtetni tudná velem, a Steven halála okozta fájdalmat, és a hiányát, reménnyel töltött el. Egy olyasfajta reménnyel, amellyel egy új és boldog életet kezdhetek, a lányommal együtt…

***

Este lévén a lányok, Robot kérték meg arra, hogy meséljen nekik esti mesét. Erre be is vetették mind a ketten, a kiskutyakölyök szemeket is, amelyre egyáltalán nem lehetett nemet mondani. Amíg Rob teljesítette a kérésüket, addig én egy üveg vörösborral, és két pohár boros pohárral sétáltam ki a teraszra. Ahol helyet foglaltam az egyik napozó ágyon, és az időközben megtöltött poharak egyikével kényelmesen, üléshelyzetbe helyeztem magamat. Majd eszembe jutott, az a pillanat, amikor Emmával ketten, homokvárat építettünk.

*Emma maga után húzott lefele egészen a part széléig. Ahol azon nyomban neki is álltunk a homokvárunk elkészítéséhez.

Miközben a várat építettük, beszélgetni kezdtünk.

-       Tudod, örülök annak, hogy a papa ilyen boldog veled. – szólalt meg először ő, egy kis idő után. – Ugye, nem fogod te is elhagyni őt úgy, mint az anyukám? – kérdezte, fürkésző szürkéskék szemeivel.

A hangjában érezhető volt némi szomorúság, amikor a kérdést tette fel.

Mielőtt bármit is felelhettem volna a kérdésére, magamhoz öleltem őt.

-       Nem fogom. – mondtam.

És csak bízni tudtam abban, hogy valóban így is lesz.

-       Rendben. – mondta, egy boldog mosolyt varázsolva az ajkaira. – Szereted a papát? – tette fel az újabb kérdését.

-       Igen, szeretem. Ahogyan téged is. – simítottam végig, az arcán.

Az ujjaim nyomán, egy kicsit saras lett az arca. Amit ő érzékelve, a szintén sáros két tenyerét az arcomra helyezte, és egy puszit, nyomot a homlokomra.

-       Most már te is sáros vagy. – kacagott fel, angyalian. A nevetése engem is mosolygásra késztetett.  – Akkor mostantól, szólíthatlak maminak? – kérdezte, reménykedve.

A kérdése hallatán, a szemeim könny fátyolosak lettek, a meghatottságtól. Mert igen is meg hatódtam. Meghatódtam attól, hogy képes lenne elfogadni engem, az apukája párájául, és egyben az anyukájaként is.

Hihetetlen örömöt szerzett számomra, csupán ezzel az egyetlen egy kérdésével. Egy olyan kérdéssel, amelyre egyáltalán nem is számítottam.

Nem tudtam megszólalni, így helyette mosolyogva bólintottam a kérdésére. Mire egy eddiginél is hatalmasabb mosoly terebélyesedett szét arcán, majd fojtattuk tovább a várunk építését…*

-       Nagyon elgondolkodtál. – éreztem meg, egy lágy érintést az arcom, jobb oldalán.

Oldalra fordítva a fejemet, két kíváncsi szempárral találtam szemben magamat.

-       Igen. Ne haragudj. – feleltem.

-       Nem haragszom. – mondta, s féloldalas mosolyra húzta ajkait. – Elárulód, hogy min gondolkoztál el ennyire? – kérdezte, miközben mellém férkőzte magát, és a mellkasára vont.

Ekkor, egy mély levegőt vettem, és elmondtam neki mind azokat a dolgokat és érzéseket, amelyeket a tegnapi napon még nem tudtam, vagy nem mertem.

- Azon, hogy mennyire jó most így. Mármint, hogy itt vagyunk. Mi és a lányok is. Akik szinte, elválaszthatatlanuk ragaszkodnak egymáshoz. Annyira szép, és kellemes ez a hely. Olyan mintha itt, megállt volna az idő. Minden olyan, csendes és nyugodt. – törtek elő belőlem a szavak. – Bevallom, mindig is erre vártam. Helyesbítek, rád vártam. Mert, te át tudod érezni azt, amit én. Te tudod, milyen elveszteni egy olyan személyt, akit nagyon szerettél. Te tudod milyen, egyedül álló szülőként. Ahogyan azt is tudod, hogy milyen érzések járnak át, amikor látod, hogy az a személy - aki a világon a legfontosabb számodra -, boldognak látod. Oly annyira, mint eddig sosem. – egy pillanatra elhallgattam, majd hagytam, hogy az emlékeim magukkal ragadjanak, miközben megállás nélkül hagyták el ajkaimat, a szavak. – Steven halála, mély sebet hagyott bennem. Amiről azt hittem, hogy soha sem fog begyógyulni… Aznap estére, szüleimhez voltunk hivatalosak vacsorára. És, akkor eldöntöttük, hogy egyben be is jelentsük az eljegyzésünket. Amikorra elérkezettnek látszódott az idő, ahhoz hogy a szüleinknél lehessünk, Steven késett. Azt hittem, hogy a főnöke megint túlóráztatja, mint előtte legtöbbször, és olyankor később ért haza. Hívtam, nem vette fel. Üzenetet is hagytam neki, de nem válaszolt, és nem is hívott vissza. Egyszer csak, egy rendőr jelent meg az ajtóban, aki sajnálattal közölte velem, hogy Steven egy autóbalesetben, életét vesztette. Akkor ott abban a pillanatban, összetörtem. Olyan érzés kerített a hatalmába, mint amilyent akkor addigi életemben, még nem éreztem. A szívemet, mintha kiszakították volna a testemből. Ha nem lettek volna ott mellettem, a szüleim és a barátnőim, akkor nem tudom, hogy mihez is kezdtem volna. Bevallom, meg akartam halni akkor. Képtelen lettem volna, tovább élni nélküle. Azonban ebben az örültségben egy valaki megállított, és észhez térített. Még pedig a lányom, Jamie. Észhez kellett térnem, és érőt vennem magamon, hogy az apja mellett az anyját már ne veszítse el. Steven elvesztése volt életem, legfájdalmasabb történése. Ő volt az én másik felem. Mind össze tízen hatéves voltam, amikor megismertem őt. Új volt a városban, és a suliban is, ahová egy osztályban is jártunk. Eleinte csak barátság volt köztünk, ami később átváltott sokkal többé. Mégpedig szerelemmé. Igaz apám nem örült a kapcsolatunknak, de mi nem törődtünk vele. Boldogok voltunk együtt, és szinte elválaszthatatlanok… amikor kiderült, hogy terhes vagyok, nagyon boldog volt. A barátainknak és a barátainknak, vidáman zengte el a hírt, miszerint apa lesz. Annyira örült, hogy még képes volt annak a clubnak az asztalára felugrani, és úgy hangosan elordítani azt, hogy gyereket várok, tőle, amelybe akkor gyakorta megfordultunk. Ugyanolyan boldog volt akkor is, ha nem jobban, amikor megszületet Jamie és a karjába vehette őt. Imádta a lányát, ő volt a szemefénye. Remek lett volna apaként, és férjként is egyaránt… mind addig, amíg te be nem toppantál az életemben, nem hittem volna, hogy valaha is fogok majd úgy érezni valaki iránt, mint egykor Steven iránt. Neked sikerült elérned azt, hogy túllépjek rajta. Sikerült elérned, hogy újra felhőtlenül boldognak érezhessem magamat.  Te begyógyítottad a sebeimet. És újra vidámnak, és önfeledtnek érzem magam. Amikor a közelemben vagy, a szívem hevesebben ver. A lélegzetem eláll. Nem akarok mást, mint hogy veled lehessek és a kicsikkel együtt.

Befejezvén a kissé hosszú monológomat, és vallomásomat egyaránt, Rob arcára emeltem a tekintetemet. Amikor a szemeihez értem, ő állta a tekintetemet. Temérdek érzelem kavargott a szemében, ahogyan gondolom a szívében is. Az én szívemről, pedig mintha hatalmas súly esett volna le. Tudtam, hogy ezt mind azért éreztem, mert, végre valakinek igazán mesélhettem arról, amit akkor éreztem, amikor elvesztettem azt a férfit, akit szerettem. Arról, hogy mit érzek akkor, ha ő a közelemben van. Még soha sem, voltam senkivel sem ilyen nyílt. De vele mégis az voltam az elmúlt pár percben. Tulajdonképpen az is akartam lenni vele szemben. Mert, ő az, aki valóban megért. Aki át tudja érezni mind azokat az érzelmeket, amelyeket én anno át éltem. Hiszen ő is elvesztette szerelmét, és egyben lánya anyját is.

- Köszönöm. Köszönöm, hogy őszinte voltál, és hogy ilyen nyíltan meséltem nekem. – amikor végre megszólalt, egy lágy csókot lehelt a homlokomra. – Ahogyan te is, úgy én is kételkedtem abban, hogy találkozni fogok azzal a személlyel, aki tudja milyen érzés, ha elveszti a szerelmét… Emily- vel kisgyerekkorunk ismertük egymást. A nővéremmel nagyon jó barátnők lettek, abban az időben, amikor már tinédzserekké váltunk. Gyönyörű volt, minden fiú a környékünkről és a sulinkból bele volt esve. És idővel én is beleestem. Eleinte úgy tekintettem rá, mint a nővérem egyik barátnőjére. De azután, egy alkalommal minden megváltozott. Egyik este, megint nálunk aludt. Én, pedig mint akkoriban a barátaimmal bulizni jártunk, és szinte majdnem minden este részegen jártunk haza. Amikor hazaértem, a konyhában találtam rá. Éppen vizet töltött magának. Nem tudom, hogy mi következetett rá, de meg akartam őt csókolni. És ezt meg is tettem. Azt hittem, hogy majd ellök magától, de nem tette. A csóknál tovább nem mentünk, így beszélgetni kezdtünk. Akkor abban a pillanatban, döbbentem rá, hogy tulajdonképpen nem is ismerem őt. Sok mindent megtudhattam róla. Majd napok – hetek teltek el, mi pedig egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Idővel pedig bele is szerettem, és rettentő boldog voltam, amikor kiderült, hogy ő is ugyan úgy érez irántam. Ahogyan akkor is boldog voltam amikor, megszületett Emma. Aki nagyon is hasonlít az anyjára, csak éppen a szemei az enyémek, na meg a természete… Amikor Lizzy, telefonon közölte velem, hogy Emily meghalt, egy autóbalesetben. Órákig, törtem és zúztam magam körül a dühtől és a fájdalomtól. Dühös voltam magamra amiért, hagytam, hogy kocsiba szálljon aznap este. Nem szabadott volna hagynom. Napokig nem tudtam Emma közelében menni, mert nagyon is ő rá emlékeztettet. De, amikor Lizzy egy napon feldúltan beroppant a szobámban, amelyikbe bezárkóztam, felképelt és a kezeimbe tette a lányomat, aki hatalmas szemeimet rám emelte, és az aprócska kezét az arcomra helyezte, hihetetlen mennyiségű bűntudatot éreztem a viselkedésem miatt. Hiszen ő neki szüksége volt rám, ahogyan az akkor eltelt napokban is. És az helyett, hogy vele lettem volna, csak is a saját érzéseimmel törődtem. De amikor Emma szemeibe néztem, eldöntöttem, hogy nem hagyom el magam. Igaz beletelt egy kis időbe mire összeszedtem magam, de szerencsémre Lizzy és Sam-ék mellettem voltak. És mellettük, a szüleimre is számíthattam. Akik, amikor és amiben csak tudtak, a segítségemre voltak. Amiért örökké hálás is leszek nekik… igaz mielőtt veled találkozhattam volna, a barátaim kérésére randizgatni kezdtem, és voltak néhány egy éjszakás kalandjaim is, amikre ma már nem igazán vagyok büszke. De, egyiküknél sem éreztem azt, amit most nálad. Amikor a gyönyörű szemeidbe nézek, mintha az idő és a tér is megszűnne körülöttem. Amikor a hangodat hallom, megnyugvást érzek. Olyan, mint még soha egész eddigi életemben. Amikor az érintésedet magamon érzem, a testem lángokban áll… minden egyes pillanatban csak is te jársz a fejemben. Amikor álomra hajtom a fejemet, a te szépséges arcodat látom magam előtt. És én sem akarok semmi mást, mint csak is veled és a lányokkal lenni. Érezni akarom a közelségedet, hallani akarom dallamos hangodat, látni akarom gyönyörű smaragdzöld szemeidet, amelyek, amikor magukba szippantanak, olyas valakivé válok, akivé mindig is akartam lenni. Ön magammá, önfeledtnek, kiegyensúlyozottnak. Egésznek. És kerüljön akármi is az utunkba, együtt minden egyes rögös utón átvághatjuk magunkat. – fejezte be.

Semmi sem felemelhetőbb érzés, ha valaki őszinte veled. Semmi sem fogható ahhoz, ha valaki nyíltan mesél a múltjáról. Semmi sem tehet annál igazán boldoggá, ha az a személy bízik benned aki fontos lehet számodra.

-       Köszönöm. – suttogtam közel az ajkaihoz.

Majd amikor ajkaink egymáshoz értek, szenvedélyes csókban forrtunk össze. Ebben a csókban a megértés, a hála és a bizalom érzése is keveredett. Meg nem szakítva ajkaink játékát, még szorosabban öleltük egymást. És éreztettük a másikkal, hogy mostantól küzdeni fogunk egymásért. A boldogságunkért.

Sziasztok. Mára ennyi is lett volna a fejezet.(Amit a hétvégére ígértem, és íme itt is van.) Remélem, elnyerte a tetszéseteket. És, hogy majd le is írjátok a véleményeteket. :) Köszönöm az előző fejezethez írt kommenteket, amikre amint tudok válaszolok is majd. És természetesen köszönöm a kattintásokat. :) 

Max. még egy fejezet lesz, ami a kiruccanásukról szól. Utána pedig egy pár napos ugrással visszatérünk a főnöseink hétköznapjaiba...

Kellemes estét, és hetet kívánok mindenkinek!

Love

Dóry