Chapter 34 - The final part 2/2

 (Robert)

 „A boldogsághoz nem vezet út. Az út maga a boldogság.”

   Elment.

   Ő is elhagyott.

   Miért hagy el engem mindenki?! Mit követtem el, ami miatt mindenki elhagy?! – kérdezem magamtól, keserű fájdalommal, miközben még mindig a hideg havas járdán térdepelek, és a lányomat tartom a karjaimban. Aki csak úgy mint én, hullatja a sós könnyeit.

   Nem tudom felfogni, hogy mindez velünk történik meg. Miért pont most? Amikor már olyan jól megvoltunk együtt. Annyira boldogunk voltunk.

   Ám ez a boldogság, egy szempillantás alatt el  is illant.

   Annyira magamba fordultam, hogy észre se vettem amint egy fekete Mercedes leparkol előttünk. Csak is egy hangos ijedt kiáltás térít magamhoz.

-   Szentséges ég! Azonnal álljatok fel arról a havas kőről  mielőtt megbetegszetek! – rángat fel minket Suzan.

   Akinek a jelenlétén meg is hökkenek. Mit keres ő itt? Miért nincs otthon, és nyugtassa le a férjét? Akit most a pokol legmélyére kívánok.

-   Mit keresel itt? – kérdem rekedten, miközben beterel minket a házba.

   Belépve a házba, Emma –val azonnal a kandallóhoz lépek, és a kezeinket dörzsölöm a pattogó tűz mellett.

   Még azt sem vettem észre, hogy mennyire is hideg volt odakint, mind addig amíg be nem jöttünk.

-   Azonnal csinálok egy forró teát. – jelentette ki Suzan, és már a konyhában el is tűnt.

   Pár perccel később két gőzölő bögre teával tért vissza hozzánk. Az egyiket Emma kezébe adta, míg a másikat az enyémbe. Aprókat kortyolgatva a finom citromos folyadékból, még kellemes érzés volt, amint a torkomat enyhén égeti.

-   Hogy – hogy itt vagy? – kérdezem ismét.

   Ám mielőtt válaszolhatna, Lizzy toppan be.

-   Halihó, megjöttem! – lép be vidáman a nappaliba, de amint észreveszi, hogy Suzan is itt van lehervad a mosolya.

-   Helló! – köszön. – Itt meg mi történt? – kérdi, s közben hol engem, hol pedig Suzan-t fürkészi kíváncsi tekintettel.

   Egy pillanatra Suzan – ra tekintek, majd vissza a nővéremre. De mielőtt válaszolnék, a tekintetem a sírástól kimerült lányomra esik. Aki hosszan ásítozik az ölemben.

-   Kristen el hagyott minket. – felelem, s amint ezt kimondom, a szívemben erős fájdalmat érzek.

-   De hát miért?

-   Ígérem holnap mindent elmondok. De nem most. Nem tudok erről most beszélni. – rázom meg a fejem. – Megkérhetlek, hogy fektesd le Emma-t?

-   Persze. – vágja rá rögtön, és máris mellettem terem, hogy átvegye tőlem a lányomat. – Sajnálom, Rob. – suttogja a fülembe, miközben vigasztalóan átölel. – Azt hiszem én is ledőlök egy kicsit.

   Fájdalmasan elmosolyodok, és egy apró csókot lehelek kislányom homlokára, majd a nővéremére is.

-   Ha esetleg hamarabb elmennél Suzan, akkor most mondom, hogy ha bármiben is tudok segíteni, csak szólj. – öleli meg Suzan –t is.

-   Köszönöm. – feleli, s látom amint az ő szemei is lassan megtelnek könnyekkel.

   Amint Lizzy – ék eltűnnek a látókörünkből, Suzan felé fordulok.

-   Ha azért jöttél, hogy elmond Kristen elmondta John – nak, hogy mi együtt vagyunk. Akkor szólók, hogy már tudok róla. Kris ezért is hagyott el. – mondom felállva a kandalló előtti bőrfotelból, a tőlem alig egy méterre lévő ablakhoz léptem, és azon keresztül figyeltem, amint a hó újra szállingózni kezd.

   Néhány perc erejéig néma csend telepedett a nappaliba, és csak a tűz pattogó hangja hallattszódott  Majd a néma csendet Suzan szakította meg.

-   Ezt mondta neked? – kérdezi, szomorúan. – Akkor még sem mondta el az igazat.

-   Ezt nem értem... – fordulok vissza felé. – Milyen igazat kellett volna elmondania? – kérdezek vissza.

   Most aztán tényleg elvesztettem a vonalat. Legalább is azt hiszem. És ebben a pillanatban még nem is sejtettem, hogy mikre derül még fény az elkövetkezendő percekben. Amelyek során, az eddigi elvesztett vonal még távolabb kerül tőlem...

   Miközben Suzan a délután történteket mesélte el nekem, és amint az igazság kiderülni hallattszódott  a lábaim felmondták a szolgálatot, s térdre borulva ma már másodjára, az arcomat a tenyerembe temettem.

   És megállás nélkül azt ismételgettem magamban, hogy ez csak rossz vicc. Avagy egy rémálom. Amelyből valami ok folytán nem tudok felébredni.

   Nem lehet, hogy Emilie és Steven együtt lettek volna. Ez valami tévedés. Még hogy Emilie megcsalt volna engem? Ez kész röhej.

-   Emilie soha nem lett volna képes erre. Ez valami tévedés. De még mekkora tévedés. – mondtam hitetlenül.

-   Azt nem tudhatom, hogy mire lett volna, vagy mire nem lett volna képes. De, Kristen fel ismerte őt. És éppen, ezért nem mondta el neked az igazat. – állta a magyarázatát, Suzan.

-   De még is miért nem? Miért hazudta azt, hogy mindent elmondott az apjának? – kérdezem, fájdalommal a hangomban.

   Ekkor Suzan közelebb lépett hozzám, és letérdepelt elém, csak hogy egy szint magasságban legyünk. Majd a kezeit az enyémre csúsztatta.

-   Azért nem mondta el, mert azt akarta, hogy úgy maradjon meg Emilie az emlékeidben, ahogyan őt ismerted, és szeretted. Nem pedig úgy, aki egy másik férfival is viszonyt folytatott, miközben te és a kis Emma itthon várjátok őt.

   Lehetne –e még az életem ennél is katasztrofálisabb?

   Az elmúlt egy órában minden boldog pillanatom elszállt. Kezdve onnan, hogy Kristen elhagyott.  Utána pedig kiderült, hogy a kislányom anyjának viszonya volt, annak a nőnek az egykori szerelmével, akibe menthetetlenül szerelmes vagyok. S aki csak azért hazudott nekem, hogy megvédjen ugyan attól a csalódástól amelytől most ő is szenved.

   Ha engem ilyen sokkoltan ért, akkor Kristen –t hogyan is érhette ez? Ha belegondolok abba, hogy mit érezhetett át akkor amikor meglátta azokat a képeket, és amikor az apja bevallotta neki az igazat. 

   Mindenáron az a tudat lebben fel előttem, hogy minél előbb a karjaimba kell vonnom őt, hogy elmondhassam neki, mennyire is szeretem.

-   Tudod, hogy hova akar menni? – kérdezem hirtelen.

-   Nem. Azt sajnos nem mondta el. De kétlem, hogy ilyen időben bármilyen gép is fel szállna. – mutatott kifele az utcára.

   Ahol már időközben nagy szemekben hullott, és még hullik is a hó.

   A tudat, hogy még mindig a reptéren találhatom, adott reményt ahhoz, hogy újra együtt legyünk.

   Lekapva a fogasról a kabátomat, kerestem elő gyorsan a kocsi kulcsomat, és mielőtt kimehettem volna a garázsba a kocsimért, még felszóltam nővéremnek, hogy mit tervezek.

-   Köszönöm Suzan. – öleltem meg hálásan, mielőtt kiléphettem volna az ajtón.

-   Ne köszönj nekem semmit. Csak menj, és hozd vissza őket. – engedett el.

   És én már kifele is rohantam. Azonban amikor a garázs előtt, megpillantottam a hatalmas hóbuckát. 

   Dühösen, néztem fel az égre.

-   Miért teszed ezt velem? Mond miért?! – kiáltottam fel, haragosan.

-   Tessék, vidd az én kocsimat! – lépett mellém Suzan, és a kezembe csúsztatta a kocsija kulcsát.

-   De... és te? Hogy mész haza? – kérdeztem aggódva.

-   Ha nem bánod, én maradnék nálatok éjszakára. John –t pedig felhívom, hogy ilyen hóviharban semmiképp sem indulok el. Legalább így egyedül maradva, elgondolkozhat azon, hogy mit is tett. – rántotta meg a vállát.

-   Nem, természetesen maradhatsz. Tulajdonképpen örülnék, ha maradnál.

-   Köszönöm, de most már menj. Siess ameddig nem borítja be az egész várost a hó. – irányított az autója felé.

   Hallgatva rá, a kocsijához léptem amelybe beülve, már is indítottam a reptér felé...

   Egész úton, azért imádkoztam, hogy még Kristenéket a reptéren találjam.

   Nem is tudom, hogy mihez kezdek, ha végleg elveszítem őt...

(Kristen)

-   „Felhívjuk minden utasunk figyelmét, hogy a Londoni járat látszólag, negyed órát késlekedni fog. Kedves türelmüket kérjük. Köszönjük!” – hallattszódott a hangfalakból egy mély női figyelmeztető hang.

   Ami miatt sokan morgolódni kezdtek, körülöttünk. És én sem voltam éppen elragadtatva a bejelentett hírtől.

   Miért éppen most kell ennek a hóviharnak is tombolni? – szitkozódtam magamban. De amikor az ölemben szomorúan a tömeget figyelő lányomra pillantottam, elhatároztam magamban, hogy azon nyomban bocsánatot kérek tőle, a viselkedésemért.

-   Kicsim... – szólítom meg.

-   Igen mami? – emeli fel a fejét.

-   Kérlek, bocsáss meg nekem amiért úgy rád kiabáltam. Nem akartam, de még is megtettem. Amiért szörnyen haragszom is magamra. – simítottam meg az arcát.

-   Szeretlek mami! – hajtotta vissza a fejét a vállamra.

-   Én is szeretlek kicsim! – mondtam, és egy apró csókot leheltem a nyakára.

-   Mami, én nem akarok el menni. Én a papával és az Emma-val akarok lenni. – emeli fel ismételten a fejét Jamie, és a tekintetét az arcomra emeli. – Kérlek, menjünk haza hozzájuk.

   Eddig akárhányszor kért tőlem valamit, soha nem tudtam nemet mondani rá. Főleg azért, mert érte és neki bármit megtettem volna. És most, amikor ilyet kér tőlem, nem tudom, hogy mit is tegyek. Valóban én sem akarok elmenni, és én szeretnék Robékkal lenni. De nem tudom, hogy Rob miként is reagálna arra, ha elmondanám neki az igazat Emilie-ről.

   Még is mitévő legyek?

   Hallgassak a szívemre, és most azonnal álljak fel innen, és menjek vissza Rob-hoz?! Vagy, inkább az eszemre hallgassak amely arra utasít, hogy várjam meg a Londoni gépet, és üljek fel rá?!

-   Én sem akarok elmenni kicsim, de nem tudom, hogy a papa valaha is megtud –e nekem bocsájtani, amiért hazudtam neki.

-   Akármit is tettél vagy mondtál, a papa megfog bocsájtani érte. Mert szeret minket. – mondja, és remény csillan hatalmas szemeiben.

   Valóban megfog majd bocsájtani Rob? Vagy még sem fog?

   Ezt csak is akkor fogom megtudni, ha visszamegyek hozzá.

-   Gyere kicsim, visszamegyünk a papáékhoz! – mondtam, és felálltam a székről.

   S ekkor lányom száját egy hangos boldog sikoly hagyta el. Ami folytán minden tekintet ránk szegeződött. De egyáltalán nem tudtam a kíváncsi tekintettekkel foglalkozni, csak is azzal, hogy minél előbb bocsánatot tudjak kérni Robtól.

   Letéve az ölemből Jamie-t, a nagy táskát, és a két bőröndöt húzva magunk után, hagytuk el a reptér auláját. 

   És bár elég csípős volt a hideg szellő amely megcsapott minket, még is tovább folytattuk az utunkat az út túlsó oldalán álló taxi-ig.

   Amelybe miután bepakoltuk a bőröndjeinket  és mi magunk is beültünk, a sofőrnek Rob címét adtam meg. Aki azonnal indította is a kocsit...

   Másfél óra elteltével amikor szerencsésen megérkeztünk Robékhoz, kifizettem a sofőrt. Majd Jamie-t előre engedve magam után húzva a bőröndöket, a ház ajtajához érve, bekopogtattam a fehér tölgyfa ajtón.

   Amely mögül nem sokkal később, az anyámmal találtam szembe magam. Aki miután felocsudott a döbbenettől, rögvest a karjaiba vont.

-   Édes istenem, kislányom. Úgy örülök, hogy meggondoltad magad, és hogy Robnak sikerült meggyőzni téged. – szorongatott meg először engem, majd végül Jamie-t.

-   Hogy érted, hogy Rob-nak? – kérdeztem hirtelen.

-   Hát nem ő hozott titeket vissza? – kérdezte értetlenül.

-   Nem. Mi taxi –val jöttünk.

-   Óh... akkor elkerültétek egymást. – nevetett fel. Bizonyára, hamarosan hazaért ő is. De, ne álldogáljunk itt kint az ajtóban. Gyertek be azonnal. – szólt ránk, és máris a meleg kandalló felé terelt minket.

   Amely előtt levéve a kabátot magunkról, a bőrfotel egyikébe foglaltam helyet, míg Jamie az én ölemben. 

   Anya pedig, pillanatokon belül, két forró bögre teával tért vissza hozzánk. Akinek elmeséltem, hogy mi is késztettet arra, hogy meggondoljam magamat. Egy kis idő elteltével amikor Jamie már elálmosodott a karjaimban, felvittem őt az emeletre Emma szobájába. Aki már javában az igazak álmát aludta. Befektetve mellé Jamie-t, mind a kettőjüket betakargattam, majd egy – egy jó éjt puszit lehelve a homlokukra, hagytam el a szobát, és vele együtt az emeletet.

   A nappaliba érve, megtudakoltam anyától, hogy ő mit is keres itt tulajdonképpen. De amikor elmondta, hogy miért is jött ide, és hogy elmondta Rob – nak az igazat, egyáltalán nem tudtam rá haragudni. Hiszen ő csak jót akart.

-   Miért nem mész fel és, pihensz le anya? – kérdem, egy kis idő elteltével, miközben arra várunk, hogy Rob haza érjen.

-   Azt hiszem, valóban rám férne egy kis pihenés. – állt fel a kanapéról, és mielőtt bemehetett volna a vendégszobába, egy jó éjt csókot lehelt az arcomra. – Szurkolok, hogy minden a legnagyobb rendben menjen majd köztetek. Szeretlek kicsim.

-   Köszönöm anya. Ahogyan azt is köszönöm, hogy mellettem voltál ezen a borzadalmas napon. Szeretlek. – viszonoztam, az ölelését.

   Majd szomorú mosollyal az ajkaimon figyeltem amint, eltűnik a lépcső mögött lévő vendégszobában. Neki sem lehetett könnyű a mai délután, úgy hiszem.

   Hiszen tudom, hogy mennyire szereti apát, akiben most ő is rettenően mélységeset csalódott.

   Visszasétálva a kandalló elé, újra helyet foglaltam a fekete bőr fotelben, és miközben egy újabb bögre teát szürcsölgettem  enyhe idegességgel a gyomromban, arra vártam, hogy Rob hazatérjen...

(Robert)

   Miközben a visszafelé vezető úton tartok, mindvégig arra keresem a választ magamban, hogy még is miért velem történik ez?!

   Miért kellett nekem először Emilie-t, majd most Kristen –t is elveszítenem?

   Nem tudom.

   Mit vétettem én, hogy ezt érdemeltem? Esetleg, nem kellett volna beleszeretnem Kris-be? Ez hülyeség. 

   Hiszen, tudtommal a szívnek nem lehet parancsolni. És azaz igazság, hogy én örültem is annak, hogy végül egymásba szerettünk. De, annak viszont már nem örülök, hogy a boldogságunk ilyen hamar tönkre ment.

Bármit megtennék azért, hogy újra együtt lehessek Kris-sel.

   Bárcsak vele mentem volna akkor amikor arra kért, hogy tartsak vagyis, tartsunk velük!

   Csalódottan, és fájdalommal a szívemben parkoltam fel a kocsifeljáróra. Amikor kiszálltam a kocsiból, a bejárati ajtó előtt levertem a bakancsomról a havat, majd beléptem a házba. Kibújva a kabátomból a fogasra akasztottam, majd miután kibújtam a bakancsból is, a nappali felé mentem. Amikor a tekintetem, a kandalló előtt lévő alakra esett, először azt hittem, hogy hallucinálok. De amikor egymás után hosszan, és sűrűn pislogtam, hatalmas megkönnyebbülés, és öröm járta át az egész testemet, attól amit ott láttam.

-   Kristen? – kérdezem, alig hallhatóan...de ő még is meghallotta a hangomat.

    Oldalra fordította a fejét felém, és amikor a tekintetünk egymásba kapcsolódott  mind a ketten egyszerre mozdultunk meg a másik felé.

    Nem voltam rest azon nyomban a karjaimba vonni őt, de ahogyan észrevettem ő sem ellenkezett az ölelés ellen.

    Hosszas ölelkezésünk után, lázas hevességgel ostromoltam kívánatos meggyvörös ajkait, mind addig amíg levegőért nem kapkodtunk.

   Szemeimet szorosan lehunyva tartottam, míg a homlokomat az övének döntöttem.

   Nem akartam, vagy legalább is nem tudtam elhinni, hogy valóban itt van. Visszajött és a karjaimban tartom őt.

   De amikor a szemeimet kinyitom, és az ő gyönyörű könnyáztatta smaragdzöld szemeiben visszatükröződik az én hitetlenséget árasztó tekintetem, kezdem el hinni, hogy ez valóban a valóság.

-   Kérlek bocsáss meg nekem. Sajnálom, hogy hazudtam neked. És akárhogyan is de, mindkét féle-képen fájdalmat okoztam volna neked. Ahogyan tettem is. Bár visszaforgathatnám az időt, hogy megkíméljem magunkat –e borzadalmas csalódástól, és fájdalmon. – szólalt meg először.

   Nem bírtam elviselni a tudatot, hogy újra sírni látom őt. Éppen ezért, az ajkammal lecsókoltam a könnyeit az arcáról.

-   Nem te vagy a hibás. Te is akárcsak én, éveken keresztül egy olyan kapcsolatban éltünk, amely talán soha nem is volt igaz, csak egy látszat. És mind a ketten, olyas valakik miatt szenvedtünk és gyászoltunk négy éven keresztül, akik meg sem érdemelték a szerelmünket amelyet irántuk éreztünk.

-   Azt hiszem igazad van. Valóban nem érdemelték meg, ahogyan mink sem azt a sok fájdalmat, amelyet éreztünk.

-   Nem mondom, hogy nem fáj amit ma megtudtam Emilie-ról. De a tudat, hogy elveszítelek, és soha nem ölelhetlek magamhoz. Hogy soha nem hallhatom a gyönyörű hangodat. Nem láthatom elbűvölő mosolyodat, és gyönyörű szemeidet. És nem mondhatom azt neked többé, hogy Szeretlek! Még jobban fájt. Kérlek, ne akarj még egyszer elhagyni engem, mert azt már nem viselném el. – kérleltem suttogva még mindig a szemeibe nézve.

-   Nekem is fájt, hogy fájdalmat okoztam neked, hidd el! Örülten szeretlek, és mind addig itt maradok, amíg el nem küldesz. – mondta, és egy apró csókot lehelt az ajkaimra.

-   Akkor az a nap soha nem fog eljönni. – mosolyogtam rá boldogan, majd a karjaimba kapva őt, lágy szerelmes csókot nyomtam ajkára, és úgy vittem fel a szobámba...

Prológus

...egy évvel késsőbb...

   Minden egyes boldog pillanatért, és a másikunk boldogságért megküzdve, egyáltalán egyikünk sem bánta meg, hogy együtt maradtunk, és mindenki előtt felvállaltuk a kapcsolatunkat.

   Semmi sem volt fontosabb annál, hogy együtt lehessünk.

   Bár hosszas küzdelmek övezték a végleges békességet köztünk és Kristen apja között, de megérte. 

   Megérte mert, gondtalanul és békés nyugalommal ölelhetem és mutathatom a világnak, hogy Kristen szerelme az enyém.

   Míg Kristen egy híres modellcégnél kapott fotói állást, addig én megtarthattam a tanári állásomat. Amely az elmúlt idő során, valóban és ténylegessé is vált az életemben.

-   Hé szépfiú, minden rendben? – hallottam meg a világ leggyönyörűbb hangját a hátam mögül, majd rövid időn belül két ölelő kart éreztem meg, amely hátulról vont körül.

-   Igen. Azt hiszem, semmi sem lehetne ennél jobb. Mindenem megvan amiről valaha is álmodhattam. Minden olyan békés, és nyugodt körülöttünk. – simítottam a kezeimet az övéire, amelyekre egy apró csókot leheltem, amikor a számhoz emeltem.

-   Azért ilyen békés minden mert, mindannyian megbékültünk egy – egy olyan helyzettel, amellyel egykor még nem. – mondta, és egy boldog mosolyt virított felém, amikor felé fordultam.

-   Igazad van. – fogtam két tenyerem közét arcát. – Szeretlek, Kristen! – mondtam, és szerelmesen megcsókoltam őt.

-   Én is szeretlek, Robert! – viszonozta a vallomást, és a csókot is. – Gyere menjünk, amíg meg nem eszik előlünk a finom grilles húst.

   Míg az egyik kezemben egy finom üveg bort fogtam, addig a másikkal szerelmem derekát öleltem át, és kisétáltunk a Stewart ház hatalmas udvarára. Ahonnan finom illatok, és vidám hangulatok szálltak felénk.

   Megérkezve az igencsak nagy társasághoz, a bort az asztalra letéve, hátulról öleltem át szerelmemet. 

   Akinek a szépen gömbölyödő pocakjára simítottam a kezeimet, a füle tövébe pedig egy apró csókot leheltem. Majd mosolyogva figyeltük, amint szerelmem szülei az én szüleimmel társalognak. Akiknek az első pillanatban a szívébe sikerült lopnia magát, szerelmemnek és Jamie –nek. Boldog voltam amiért ők is elfogadták úgy Kristen –t és a kis lányát, ahogyan engem és Emmát John –ék.

   Nevetve figyeltük, amint Tom az alig másfél hónapja született Sarah – val közös kisfiúknak, Peter –nek gügyögött. Amelyet a hármas trió: Bobby, Marcus és Sam – akik közül még ketten, mindig keresik a megfelelő személyt - , nem tudtak vicces megjegyzések nélkül hagyni. Majd a tekintetem, a szintén gömbölyödő Sissy – re esett, - ő már az utolsó hetekben van - , aki Nate segítségével foglalt helyett az egyik karos széken. Mellettük pedig Lana és Ale foglaltak helyett.

   Az utóbbi személlyel való viszonyom pedig az idő során, újra a régi kerékvágásba került, azon a napon, amikor szerelmemre hallgatva, minden régi dolgot sikerült tisztáztunk. Amely révén, már nővérem sem szomorkodott tovább. És ennek köszönhetően, a továbblépésben nagy segítségére volt Marcus. Akivel a közös zenélésük során, kerültek egymáshoz.

-   Papa! Mami! – szaladtak felénk, a lányaink akik a grill sütőnél hagyták, a nagyszüleiket. – Nézzétek mit kaptunk a nagyiéktól. – mutatták felénk, az ajándékba kapott, gyöngykészleteket  Amelyekre már egy jó ideje, áhítoztak.

-   És meg is köszöntétek az ajándékot? – kérdezte tőlük szerelmem, miközben megcsodálta a különlegesebbnél – különlegesebb gyöngyöket.

-   Igen, mami! – felelték egyszerre. – Majd, Thomas – nak is készítünk, és amikor már elég nagy lesz hozzá, hordhassa is majd.

-   Rendben. De nem most. Most ugyan is enni fogunk. – mondtam én, majd az asztal felé tereltem őket, ahogyan szerelmemet is, aki kissé haragosan nézett rám.

-   Miért hitetted el velük, hogy fiút várok, amikor az is lehet, hogy kislányt várok?! – bökött oldalba.

-   Férfi és apai megérzés, szívem. – kacsintottam rá, és játékosan a fülcimpájába haraptam. – A lényeg amúgy is, hogy egészséges legyen.

-   Igazad van. – bólintott rá.

   Majd helyet foglalva az asztalnál, a családunk és a közeli barátainkkal egyetemben, egy kellemes és vidám délután elébe vágtunk... és amikor a poharainkat koccintásra emeltük, mindannyian tudtuk, hogy történjék bármi is, de mi mindig számíthatunk egymásra. Mert a család, mindannyiunk számára a legfontosabb az életükben...

The End

Sziasztok. 

Elnézéseteket kérem, amiért csak mostanra hoztam a befejező rész második részét. De azaz igazság, hogy csak tegnap kezdtem bele és ma fejeztem be.

Úgy gondolom nem ez lett a legjobb befejezése a történetemnek, de őszintén szólva, ezt most másképp nem tudtam volna megírni. Se hangulatom sem pedig, kedvem nem volt hozzá, hogy megírjam. De mivel ennyivel tartoztam nektek, így még is megírtam. :/

Sajnálom, ha csalódást okoztam a résszel. :(

Hálás köszönet az eddigi támogatásaitokért, kattintásaitokért, és legfőképp a véleményeitekért is! :) Hosszabb búcsúszóra most nem vállalkoznék, ha nem bánjátok. De most éppenséggel nekem sem könnyű, a szavakkal küzdenem. :/

Mindenkit ölel: Love_Day

Chapter 33 - The Final part 2/1

Sziasztok. Mint látjátok a címből is, két részre osztottam a befejező részt. Aminek az első részét, már meg is írtam, amit mostan olvashattok is. Remélem tetszeni fog. :) A második részét, pedig amint megírtam már hozom is. :)

Addig is kellemes olvasást ehhez a fejihez, és kellemes hétvégét!

Love_Day

 (Kristen)

„ A súlyos fájdalmat is enyhíti az idő... Három dolog soha nem tér vissza: a kilőtt nyíl, a kimondott szó, és az elmúlt nap.”

   Az idő oly gyorsasággal repült el a fejünk felett, hogy észre sem vettük, hogy hamarosan itt a karácsony. 

   Pedig már itt is van a nyakunkon.

   De, a Robbal és a lányainkkal eltöltött idők, mindenről sikeresen elvonták a figyelmemet. Kis híján még arról is, hogy apámnak is színt kelljen vallanunk.

   Kínoz a bűntudat, hogy mindig valamilyen kifogást találok arra, hogy éppenséggel miért nincs a „páromnak” szabadideje, amikor is meg ismerhetné.

   Pedig ha tudná, hogy igencsak ismeri őt, teljesen kitérne a hitéből.

   De még is mihez kezdjek? Az igazságot nem mondhatom el neki, mert akkor Rob elvesztené az állását, amelyet az idő során megszeretett.

   Az irántam való, haragját és dühét bár nehezen viselném el... de a ha tönkreteszi Robot, azt már nem tudnám elviselni.

   Igaz már számtalan ötlet az eszembe jutott ez téren, hogy valahogyan leállítsam apát arról, hogy folyamatosan azzal nyüstöljön, hogy mikor ismerheti már a „barátomat”.

   Mint például, hogy megkérem valamelyik fiút a bandából, hogy játssza el a pasim szerepét... de ezt el is vetettem, abban a pillanatban amikor megemlítettem Robnak. Ugyan is ő, erősen tiltakozott ez ellen az ötlet ellen.

   Így hát maradtunk annyiban, hogy még várunk. Várunk a megfelelő pillanatra, amikor is Robbal együtt állhatunk majd úgy oda apám elé, hogy mi egy pár vagyunk.

   De mikor lesz már az a megfelelő pillanat? – kérdem magamtól, miközben megérkezem a szüleim házához.

   Bár kicsit csípős a levegő, mégis oly gyönyörű a hóval beborított ház tetők, fák és utcák.

   Belépve a házba, letekerem a nyakamról a sálamat, és a konyha felé veszem az irányt, ahonnan mennyei illatok szállnak felém.

   A konyhába érve, anyát és Jamie-t pillantom meg, amint együtt mézeskalács házat készítenek. 

   Megmosolyogva a látványt, köszönök nekik.

-   Sziasztok.

-   Mami! – ugrik a nyakamba kislányom. – Nézd, mézeskalácsot készítünk a nagyival. – mutat a művükre.

-   Nagyon szép. Ügyesek vagytok. – nyomok egy puszit az ő arcára, majd az anyáéra is köszönésképpen. – Apa?

-   Még nem ért haza... tudod, az utolsó munka napja az iskolában az idén, mindig tovább tart nála. – mondja.

-   Értem... – s ennyivel annyiba is hagyom a dolgot.

   Ugyan is én szerintem soha sem fogom megérteni apámat, ha a munkájáról van szó.

   S mivel már az utolsó simításokat végzik anyáék, így kettesben hagyom őket, és fel megyek apa irodájába.

   Ahol a gépéhez leülve, nekikezdek megírni az önéletrajzomat. Amelyet a párizsi Sajtófotó pályázatra akarok elküldeni.

   És miközben arra várok, hogy a gép kikapcsolódjon a tekintetem a kis résnyire húzott fiókra esik. Ahol egy sárga mappát veszek észre.

   Bár nem szokásom az apám cuccai dolgai között kutatni, most valamiért mégis megteszem. Belenyúlva a fiókba kiveszem a mappát, amelyet amikor kinyitom, rögvest vissza is csukom.

   Minden bizonnyal csak, rosszul láttam azt amit láttam.

   De mi van, ha mégsem?

   A kíváncsiságom nem hagyott alább, így újra szétnyitottam a mappát. Amibe miután bele pillantottam, azt kívántam bár csak ne tettem volna soha!

   Steven adatainak és életének meghatározó adatok. És egy bizonyos Emilie de Ravin –ról.... és a hozzájuk csatolt képeket találtam a mappában.

   Steven amin, egy szőke hajú csinos lányt ölel és csókol...

-   Ez nem lehet.... – motyogom magam elé, sokkoltan.

   Még is mik ezek? Mit keres Emilie, Steven –nel ezeken a képeken? – kérdezem magamtól, amikor fel ismerni vélem a képeken, a kicsi Emma anyukáját.

-   Hogy lehetséges ez?

   Annyira zavaros lett hirtelen minden körülöttem, hogy jelen pillanatban azt sem vettem észre, hogy valaki belépett a dolgozó szobába... csak akkor tértem fel a kezdeti sokkból, amikor az illető megszólított.

-   Kristen kedvesem, hát te mit keresel itt ebben a szobában? – kérdezi anyám...

-   Te tudtál ezekről valamit anya? – rakom elé a képeket.

-   Nem, de hogy is. – Néz rám, döbbenten. – Ugye ez nem az amire gondolok. – húzta össze a szemöldökét.

-   Ha arra gondolsz, hogy apa figyeltette Steven-t, valami ok folytán, akkor igen. – felelem.

   De amint eljut a tudatomig, az amit az előbb kimondtam, zavartan roskadok vissza a bőrszékbe.

   Még is mit jelentsen ez? Miért nyomozott apa Steven után? És miért tartotta meg ezeket a képeket, ha már nincsenek semmi értelmességük? És... és Steven. Vajon a kapcsolatuk alatt végig megcsalt? Minden boldog egyes közös pillanatunk, csak színjáték volt az ő részéről?

   Kérdések sorai, és a lehetséges válaszok, teljes kétségbeesésbe sodortak. Amely során, hatalmas erejű düh kerekedett fel testemben.

   Hogy tehette ezt meg velem, s velünk? Miért állította, hogy szeret és hogy mi ketten vagyunk az életei, ha közben más nővel volt? Még soha életemben nem csalódtam ekkorát Steven – ben, mint most. Ahogyan apámban sem.

   Azt mindig is tudtam, hogy ők ketten soha nem szívlelték egymást. De abban teljesen egyformák, hogy másoknak orbitális csalódottságot okozzanak.

   És én még miatta, a szerelmünk miatt alig voltam képes, tovább lépni, s egy új esélyt adni magamnak a boldogságom miatt.

   És apa? Miért tette ezt? Miért tartotta meg azt a rohadt mappát? Miért nem semmisítette meg?

   Ha azt hitte, hogy soha nem fogok rátalálni akkor nagyot tévedett...

-   Kicsim... kicsim, nézz rám! – hallattszódott egész közelről anyám hangja, és amikor megéreztem a kezemen az érintését, összerezzentem.

-   Miért? Miért tette ezt? – néztem fel az arcára, ahol a dühtől tajtékozó szemeimből, a könnyeim kezdtek el lassan lefele csorogni az arcomon. – Én azt hittem, hogy szeretett. És, most meg kiderül, hogy mind végig egy másik nővel találkozgatott. Aki nem más mint... – kezdtem bele, de mielőtt Emilie neve a számra jöhetett volna, a szemeim előtt láttam Rob és a kis Emma arcát.

   Édes istenem! Ha Steven vele csalt meg engem, akkor Emilie pedig Robot vele!

   Azonnal elkel mondanom Robnak! – gondoltam, és már fel is pattantam ülő helyzetemből.

   Nem! Nem tehetem meg ezt vele és a kis Emma-val. Nem akarhatom, hogy Rob is ugyan úgy érezzen mint ahogyan most én. Ő ezt soha nem tudhatja meg. Jobb ha azaz emlék marad meg neki amelyet mindig is a magáénak tudhatott.

-   Te tudod, hogy ki ez a nő a képen? – a gondolataimból, anyám kérdő hangja rázz fel.

-   Igen, tudom. – válaszolom. – Ő Emilie, Emma anyja, és Rob egykori szerelme. Aki szintén egy szerencsétlen autóbaleset áldozata volt. – erre gondolva, az is az eszembe jutott, pont ugyanazon a napon vesztették életüket.

-   Óh, szentséges ég! És, most mihez kezdesz? Elmondod Robert – nek is? – kérdezi, együtt érzően.

-   Nem tudom, hogy mihez kezdek anya. De, Rob semmiképpen sem tudhatja meg. Nem bírnám elviselni a tudatot, hogy is át érezze mind azt amit most én is érzek. – ráztam meg a fejem.

S lehet, hogy ostobaság lesz tőlem az amit tenni készülök, de jelen pillanatban ez a terv lesz a megfelelő döntés számomra. Képtelenség, hogy akár egy napnál is tovább maradjak itt ebben a városban. Ahol feltehetőleg fél életem, csupa – csupa hazugság volt, és átverés.

-   Összeszedem Jamie cuccait, és már itt sem vagyunk. – mondtam ki, és már mentem is az én régi szobámba.

Ahol a szekrényhez lépve, kikaptam egy táskát, amelybe beledobáltam Jamie ruháit és játékait.

-   Ne tedd ezt kicsim! – fogja le a kezeimet anya.

Akinek a kezeiből ki is rántom a sajátjaimat. Összeszorul a szívem, anyám arcát látván, de még is tovább pakolok.

Amint a táska megtelt, lefele siettem a lépcsőn, és amikor meglátom Jamie –t amint, vidáman szórja rá a porcukrot a mézes kalács házra, elfojtom a feltörni készülő könnyeimet, majd levéve a fogasról a kis kabátkáját közelebb lépek hozzá.

-   Gyere kicsim, most haza megyünk. – szólítom meg, és igyekszem nem meg rémíteni őt.

-   De hát miért? Nem úgy volt, hogy ma is a nagyiéknál alszok? – kérdi, szomorúan.

-   De, de megváltozott a helyzett. Ma még sem alszol a nagyiéknál. Gyere vegyük fel a kabátot.

-   De én ma itt akarok aludni... és... és, a nagyi meg ígérte, hogy sütünk még egy mézes kalácsházat!

Amit eddig soha életemben nem tettem meg, és amit nem is akartam megtenni azt most még is megtettem.

-   Ha azt mondtam, hogy haza megyünk, akkor haza is fogunk menni! – emeltem fel a hangomat. - És ha azt mondtam, hogy gyere ide és vegyük fel a kabátot, akkor felvesszük!

Legszívesebben fejbe lőttem volna, vagy legalább jól felképeltem volna magamat, amiért ilyen hangnemben beszélek a lányommal. De a Steven és az apám iránt érzett haragom miatt, nem tudtam már vissza fogni a hangomat, és viselkedésemet.

Ráadva a kabátot Jamie – re, aki megszeppenve próbálta visszatartani a sírást, de nem járt sok sikerrel.

A karjaimba akartam kapni őt, és térden állva könyörögtem volna neki, hogy bocsásson meg. De tudtam, ha most megtörök, akkor nem lesz elég erőm, ahhoz amit tenni készülök majd.

A nyaka köré tekerve a sálát, húztam fel a cipzárját a kabátját. Majd miután ráadtam a sapkáját és a kesztyűjét, vettem fel a saját kabátomat is.

-   Kristen, kérlek ne csináld ezt! – próbált meg megállítani anyám, amikor a vállamra kaptam a kanapé mellett lévő táskát.

-   Jamie, köszönj el a nagyitól. – szóltam rá ismét lányomra.

Anyám ekkor lehajolt hozzá, és hosszasan megölelgette és megcsókolgatta őt.

-   Ígérd meg, hogy jó kislány leszel, és hallgatsz a mamira. – Jamie még mindig megszeppenve, csak bólintott. – A nagyi nagyon – nagyon szeret téged kicsim. Vigyázz magadra, és anyára is!

-   Sajnálom anya, de nem tudok tovább itt lenni, ahogyan ebben a városban sem. – ölelem meg őt szorosan. – Szeretlek anya! Majd hívlak! – mondom, és csókot lehel könnyáztatta arcára.

-   Én is sajnálom kicsim. Ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi ostobaságot, és hogy vigyázol mind a kettőtökre.

-   Rendben.

-   Én is szeretlek édesem!

Elengedve anyát, amikor kinyitom az ajtót, apával találom szembe magam. Aki döbbenten mered, a könnyektől áztatott arcunkra.

-   Itt meg mi történt? És, ti? Hova mentek? Nem úgy volt, hogy csak holnap jössz érte? – kérdezi.

-   Valóban tudni szeretnéd, hogy mi történt? – kérdezem vissza, a fogaim között sziszegve.

-   Igen. – mondja, mire Jamie kezét elengedem, és anya felé fordulok.

-   Anya kérlek, vidd ki őt a kapuig, és várjatok ott amíg vissza ki nem jövök. És kérlek, hívnál nekünk egy taxit? – anya bólintott, majd letéve a táskát a lépcsőre, apával a nyomomban visszalépek a házba, és az emelet felé veszem az irányt.

Nem kell visszanéznem ahhoz, hogy tudjam, apám követ –e, mert hallom a cipőjének kopogását a lépcső fokokon. Amikor beérünk az irodájába, az asztaláról felkapom a sárga dossziét, amelyet a mellkasának ütök. Megilletődő tekintetét látva, keserűen felnevetek.

-   Mik ezek az adatok apa? Mik ezek a képek, Steven – ről? És, hogy – hogy lehetséges... hogy ilyen képek készültek róla? És még is mikor, és hogyan kerültek hozzád? Miért vannak ezek itt? – intéztem hozzá a bennem elsősorban felmerülő kérdéseket. – És ne tégy úgy mintha nem tudnád, hogy miről van szó! Inkább válaszolj!

-   Kicsim... – tesz felém egy lépést, de én eggyel hátráltam. - ... meg tudom magyarázni.

-   Ne kicsimez te itt most nekem, hanem felelj a kérdéseimre, mielőtt felrobbanok a méregtől.

-   Hát jó... – megrökönyödve sóhajt egyet, majd megkerülve az asztalát leült a székébe. – Mint tudod, soha nem bíztam meg benne. De a ti érdekeitekben próbáltam őt meg ismerni, és éppen ezért felfogadtam egy magánnyomozót.

-   Hogy mit tettél? Egy magán nyomozót apa? – kérdeztem felháborodva.

-   Igen, egy magánnyomozott béreltem fel arra, hogy figyelje őt, és nyomozzon utána. Ugyan is tudni akartam, hogy a lányom és az valóban biztonságban van –e egy olyan férfi mellett, mint ő. Azonban a nyomozó, Steven halála előtt hívott fel azzal, hogy készültek róla és egy csinos fiatal szőke nőről képek. Én pedig az nap közöltem azzal a fajankóval, hogy vagy véget vett annak a kapcsolatnak azzal a másik nővel, vagy megmutatom neked a képeket, amikor a baleset történt. A képeket pedig, amikor megkaptam, a fiókba vágtam bele, úgy hogy meg sem néztem.

Remek. Az apám rájött, hogy Steven megcsalt, és megfenyegette, hogy vagy szakít Emilie –vel, vagy meg mutassa nekem a képeket.

Így már valahogyan kezd kikerekedni a Steven és az Emilie autóbalesetének különös és furcsa egybeesése. 

Nyilvánvalóan  pont akkor közölte Steven Emilie-vel, hogy az apám tud róluk, amikor... amikor, be következett az a szörnyű tragédia.

Édes istenem! Lehet, hogy az apám az oka annak, hogy... nem! Ez képtelenség! Nem tudom elhinni.

De a tettek, és a vallomása ezt bizonyítja!

-   A te hibád! Minden a te hibád! Miattad halt meg, az a férfi akinek a felesége akartam lenni. Aki a gyermekem apja. Te ölted meg őt! – zokogva estem térdre a szobában.

-   Kérlek, bocsáss meg nekem! – térdelt le mellém, és amikor megakart érinteni, ellöktem őt magamtól.

Feltápászkodva a szőnyegről, kiadtam magamból minden dühömet.

-   Mindig is utáltad Stevent! Soha nem tudtam elviselni azt, hogy szeressük egymást. Miattad kereste egy másik nő  társaságát, az helyett, hogy velem lett volna. Te üldözted őt annak a nőnek a karjaiba, és a halálba is egyaránt. – szinte már kiabáltam a szavakat. – Miért kellett megőrizned ezt a dossziét? Mond miért? Az lett volna a legjobb ha, akkor megsemmisíted  Megölted őt, és vele együtt engem is! Soha nem fogom neked ezt megbocsátani!

Majd sarkon fordulva, kimentem a szobából. Nem törődve apám kétségbeesett szólongatásával, és bocsánatkéréseivel, levágtattam a lépcsőről, és kiléptem az ajtón.

A táskát ismételten a vállamra kaptam, majd anyámhoz léptem, akinek az öléből kikaptam Jamie-t. Aki be is ültettem az éppen megérkező taxiba.

-   Kristen, kislányom! Várj, beszéljük meg, kérlek szépen! – ért utol apám.

-   Ne hívj a lányodnak, mert mától többé nem vagyok az. Érted? Nem vagyok az, mert megöltél! S számomra te sem létezel többé! – vágtam hozzá, majd beülve Jamie mellé, utasítottam a sofőrt, hogy indítson...

Nem sokkal később amikor hazaértünk, a házban hatalmas üresség fogadott minket. De jelen állapotban, egyáltalán nem bántam.

Amíg Jamie – nek megmelegítettem a tagnap esti, sajt levest és leültettem az asztalhoz enni, addig én elővettem két bőröndöt amelybe a legfontosabb  és a legszükségesebb dolgokat pakoltam bele.

Amint a pakolással végeztem, egy búcsú levelet tettem le a nappaliban lévő asztalra, amelyet Sarah – nak és Sissy – nek írtam. A könnyeimmel küszködve, néztem körbe a hatalmas házon. Amelyhez oly sok boldog emlék fűz, és fűzni is fog.

Miután Jamie megette a levest, és elmosogattam a tányérját és a kanalát. Újból felöltőztettem, és hívtam egy taxit.

Mielőtt felülhettünk volna a Londonba tartó gépre, előtte még Rob - ékhoz mentünk...

***

Rob – ék házának ajtaja előtt, mély levegőt véve csengettem be. Pár másodperc töredék elteltével, Emma nyitott ajtó. Aki amint megpillantott minket, hangosat sikítva ugrott Jamie – nyakába.

Jamie viszonozta az ölelését, de nem ugyan olyan kitöréssel mint a szeretett fogadott testvére.

-   Papa – papa! Nézd kik vannak itt! – kiabált Rob – nak, aki a kezét egy törlőruhába megtörölgetve, jelent meg nem sokkal később az ajtóban.

-   Hát ti? – kérdezte meglepetten. – Gyertek be. – invitált be minket, majd amíg ő Jamiet köszöntötte, addig én Emma –t.

Én csak egy apró csókot adtam a szájára, s ebből érzékelve ő már tudta, hogy valami nincs rendben.

-   Beszélnünk kell. – jelentettem ki.

-   Rendben.  – bólintott, majd a lányok felé fordult. – Emma, kérlek menjetek be a szobádba.

-   Igen is papa! – felelte, és megfogva Jamie kezét az emelet felé vették az irányt.

Megvárva amíg a lányok eltűntek a látókörünkből, Rob aggódó tekintettel nézett rám, majd közelebb lépve hozzám, megfogta a kezemet, és a kanapéhoz vezetett.

-   Mi történt? – kérdezte, és az egyik kezével egy kósza tincset a fülem mögé tűrt.

Mivel nem akartam elmondani neki az igazságot, így képtelen voltam hazudni neki.

-   Elmondtam neki. – nyögöm ki.

-   De még is mit? És kinek? – kérdi értetlenül.

-   Apámnak. Azt, hogy mi együtt vagyunk... tudom, azt beszéltük meg, hogy majd együtt mondjuk el. De, amikor náluk voltam délután, megint azzal nyüstölt  hogy mikor ismerhet már meg. Hiába mondtam neki, hogy majd ha mind a ketten biztosak leszünk egymásban, és a kapcsolatunkban, akkor bemutatlak neki. De addig – addig erősködött, amíg... végül el nem mondtam neki, hogy te vagy az.

-   Kristen... – az egyik kezét az állam alá teszi, és próbálja fel emelni, de én nem hagyom.

Kirántva a kezemet az övéből  idegesen pattanok fel mellőle.Nem megy! Nekem ez nem megy! – morgom magamban. – Nem tudok neki hazudni. Bűntudatom van amiért hazudok neki, de az igazságot sem tudom elmondani neki.

-   Sajnálom, Rob! Én annyira sajnálom. – temetem az arcomat a kezembe.

Hallom amint ő is feláll, és tesz felém egy lépést.

A kezeimet lefejti az arcomról, amelyet ő fog a két keze közé.

-   Nem haragszom. Előbb – vagy utóbb bekövetkezett volna ez. – megértség hallatszódig a hangjából.

Amely most nagyon – de nagyon nem jön jól. Bár nem örültem volna neki, de még is az lett volna a legjobb, ha dühös lesz rám.

-   De...

-   Nem haragszom rád! – lehel egy apró csókot ajkaimra. – Nagyon kiakadt?

-   Igen. Még soha nem láttam őt ilyennek, és nem hallottam így kiabálni. – hajtom le a fejemet, mert nem tudok tovább a szemeibe nézni.

-   Óh, édesem! Shh... majd, megoldjuk valahogy. – ölel magához.

A nyugtató becézgetései, és nyugtató ölelése alatt, az eddigi halk zokogásom, még jobban feltörekszik.

-   Még is hogyan? Hiszen nem érted? – bújok ki öleléséből. – Tönkre tettem mindent. Miattam rúgnak ki téged az állásodból  amely mindig is egy nagy álmod volt. És most, amikor minden jól ment, én egy szempillantás alatt, tönkre tettem. S ha az apámon múlik, akkor egyetlen egy suliba sem fognak téged fölvenni, a mi kapcsolatunk miatt.

-   A tanítás csak egy kisebb álom volt. De a legnagyobb álmom azok ti hárman vagytok. Te és a lányok. Majd találok valami más állást  nem érdekel. Egyedül csak az számít, hogy mostantól már nem kell bujkálnunk. – feleli.

Egyszerűbb, ha Rob – nak is egy búcsúlevelet hagyok hátra?

   Lehet, hogy egyszerűbb lett volna... de nem tudtam volna őt itt hagyni.

-   S azt hiszed, hogy eztán minden könnyebb lesz? Még is mivel lenne könnyebb? Mind a kettőnket kirúgnak az iskolából. Azt még elviselném, hogy engem pocskondiáznak, de azt hogy téged avagy a lányokat a szájukra vennék, azt már nem bírnám el viselni.

-   Nem kell mindenből rém képet ki venni, Kris.

-   Lehet, hogy igazad van. De lehet, hogy nem. – nézek rá.

A szemeiből, aggódást és valami mást vélek ki olvasni. Mint ha a félelmet látnám a szemeiben.

-   Úgy döntöttem, hogy elhagyom a várost Jamie –vel együtt. És szeretném, ha ti is velünk jönnétek.

A kijelentésemet hallva Rob, sokkolt – döbbent szemekkel nézett rám. Hosszúnak tűnő perceknek tűnt, amíg reagálni tudod az előbbi kijelentésemre.

-   Hogy mi? Jól átgondoltad te ezt? Nem hagyhatunk csak úgy mindent a hátunk mögött. Nem kell elhagynia a várost senkinek sem, Kris. Itt maradtok Jamie – vel nálunk, és együtt majd kitalálunk valamit, hogy hogyan tovább.

-   Igen Rob, jól átgondoltam. Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. Éppen ezért kérlek arra téged, hogy gyertek velünk. – fogtam meg a kezeit. – Új életet akarok kezdeni veled és a lányokkal együtt, egy új helyen. De nem itt, nem ebben a városban. Ahol oly sok fájdalom ért.

-   Bárhova veled mennék, de nem futhatunk el a gondok elől Kris. Hagyjuk, hogy le csillapodjon egy kicsit az apád. Majd azután elé állunk, és közöljük vele, hogy ami kettőnk között van, az igen is erős kapcsolat. – Szorított egyet a kezemen.

Miért ennyire fájdalmas egy olyan döntés meghozatala, amellyel azoknak okozunk fájdalmat, akiket tiszta szívből szeretünk?

-   Tehát akkor a válaszod nem. – suttogom, mint sem jelentem.

-   Mi nem?

-   Az, hogy nem tartotok velünk. – válaszolom szipogva. – Szeretlek Rob, mindig is szeretni foglak.

-   Mi? Nem! Kris, nem teheted ezt. Nem teheted ezt meg velünk, kettőnkkel, a lányokkal!

-   Sajnálom! – mondom, és elfordítom a fejemet Robról. – Sajnálom Rob, de én már nem bírom itt. Szeretlek, még az életemnél is jobban. De, ha nem tartasz velem, akkor ezt el kell fogadnom.

Visszafordítva a fejemet felé, a kezeimet kibontva az övéiből az arcára teszem, csak hogy még egyszer – utoljára, egy szerelmes csókot lehelhessek ajkaira. Minden érzésesemet belesűrítettem ebbe a csókba.

Elválva ajkaitól, az ajtóhoz léptem, ahol miközben a könnyeimet töröltem le az arcomról, felkiáltottam az emeletre Jamie –nek.

-   Kris, nem mehetsz el. Kérlek, ne hagyj el. – vont azonnal a karjaiba Rob, amelyekből próbáltam kiszakítani magamat.

-   Akkor gyere velem. – kértem.

-   Nem kell elmennetek! Ne tedd ezt velünk! – emeli fel az államat, s arra kényszerít, hogy a szemeibe nézzek.

A szívembe mintha ezer kést döftek volna bele ebben a pillanatban. Gyűlöltem magam amiért, ezt teszem velünk, s vele. Annyira fáj őt ilyen kétségbeesetten, látni. S amikor megpillantom az első könnycseppjeit, szorosan lehunyom a szemeit. Csak hogy ne kelljen tovább, a könnyáztatta szemeibe néznem. Majd erőt véve magamon, eltolom őt magamtól.

-   Soha nem foglak elfelejteni. De, ha teheted kérlek légy boldog valaki mással. Hidd el semmi sem tenne boldogabbá annál, ha ti boldogok vagytok. És ha ezt nélkülünk kell megtennetek, akkor nélkül. – engedem el őt.

-   Jamie, köszönj el szépen el. – utasítom a lányomat, akinek a szemei szinte könnyesek.

Visszatartva a maradék könnyeimet, figyelem amint Rob a karjaiba kapja őt, és magához szorítja, a már hangosabban síró lányomat.

-   Emma – hajolok le, a szomorú arcot vágó kislányhoz. – vigyázz a papára, és ígérd meg hogy jó kislány leszel.

-   Ígérem, de miért kell elmennetek? – kérdezi, miközben az ölésembe vonom.

-   Mert el kell, hogy menjünk. Nagyon szeretlek kicsim, ahogyan a papát is. De, most el kell válnunk. – lehelek mind a két arcára és a homlokára is egy búcsúcsókot.

-   De, találkozni fogunk még?

-   Nem tudom. – szipogóm a választ.

-   Én is szeretlek mami! – búj még közelebb hozzám, de eltolom magamtól.

-   Gyere kicsim, mennünk kell. – nyúlok érte, és bár látom hogy nem akaródzik elengedni Robot, még is engedi, hogy átvegyem őt. – Ég veletek!

Simítok végig, még egyszer utoljára Rob arcán, majd hátat fordítva, kilépek az ajtón, és a ránk váró taxi – hoz sétálok.

Jamie –t még jobban magamhoz szorítom, amikor meghallom az ő, és Emma folytatott sírását.

Míg az egyik kezemmel Jamie –t tartom, addig a másikkal kinyitom a kocsi ajtaját, amelybe beszállva, kérem a sofőrt, hogy induljon.

Látom, és hallom amint Rob és Emma a kocsi után fut, és a nevünket kiálltja.

És amikor már kiértünk az utcájukból, a lányom nyakába temetve az arcomat, végre teljes  utat engedek a könnyeimnek, én is....

to be continued....