Chapter 6

~Egy pár srác megismerése, és a tánc~

(Robert)

Amint a nagy mutató a tizenkettőhöz ért, fellélegezetten álltam fel a karosszékből, a munkatársaimmal egyetemben. Nem is értem, hogy akkor minek vettek fel minket a tanári karba, ha mindent hegyiről – hegyiről elismételnek vagy hatvanhatszor? Az oké, hogy az iskolaigazgatójának ez benne van a munkakönyvében, de akkor is. Nem hiszem, hogy létezik olyan ember, aki nem tudná, hogy mit és hogyan.

Elköszönve mindenkitől, rohantam ki a parkolóba a kocsimhoz, ahol Tom már unalmában a kocsim motorháztetejére feküdt fel.

-       Ha nem szállsz le azonnal a kocsim motorháztetejéről, meg ölek. –ripakodtam rá. Ugyanis erre az egyre, nagyon is allergiás tudtam lenni. 

-       Bocs. Csak elfáradtam. –ugrott le mellém, majd miután kinyomtam a riasztót, bevágódtunk a kocsiba.

-       Na, és sikerült találkoznod, Miss. szépséggel, akinek sikerült szó szerint levennie a lábadról? –kérdeztem, pár perccel később, mikor már utón jártunk hazafelé.

-       Ja, hogy ő vele? Igen sikerült. –mondta az ablak felé fordítva a fejét.

-       Csak ennyit mondasz? Tegnap meg be sem állt a szád. –hitetlenkedtem.

-       Még is mire vagy kíváncsi? Nem volt sok időnk beszélgetni egymással. Ugyan is jöttek a barátnői, akikkel el is sietett. Bár, az a két bige sem volt rossz. –húzta kaján vigyorra a száját.

Ajaj, ez semmit, jót nem jelent. Legalábbis ha Tom barátomról van szó. Ilyenkor általában, perverzebbnél – perverzebb jelenetek játszódnak le a fejében. Amikre egy cseppet sem vagyok kíváncsi, így bekapcsolva a rádiót hallgattuk, mind ameddig haza nem értünk.

***

Lassan hét óra, s Tom pedig még mindig nem jelentkezett az óta, amióta Bobby-val elmentek tőlem. Nem értettem, hogy mi olyan sürgős elintézni valója volt, de úgy voltam vele, hogy ha majd a tudtomra akarja adni, akkor úgy is, el fogja mondani. Mivel fél nyolcra volt megbeszélve a srácokkal a találkozó, a JOJO-ba, így jobbnak láttam elindulni. Miután, elköszöntem a kis angyalkámtól, és Lizzytől el is indultam otthonról…

Megérkezve a törzshelyünkre, lassú léptekkel indultam a bejárat felé. Belépve az ajtón, a srácokat ki is szúrtam rögvest a szokásos helyünkön.

-       Sziasztok. –köszöntöttem őket sorba, majd helyet foglaltam Bobby mellett. –Hát Tomot hol hagytad? –kérdeztem, ugyanis azt hittem ő már itt van.

-       Bármelyik pillanatban megérkezhetnek. –válaszolta.

-       Megérkezhetnek? De kivel?

-       Nem tudom. Elkérte a kocsimat, mert van egy pár ismerőse, akiket meghívott, hogy csatlakozzanak hozzánk. –mondta váll rántva.

-       Remélem, valami bombázó csajokat fog hozni. –áhítozott Sam, kivel Marcus egyből le is pacsizott.

-       Javíthatatlanok vagytok. –nevettem, majd úgy döntöttem, hogy elbattyogok a pultig.

-       Helló idegen! A szokásosat? –hajolt föl a pult mögül, Nate.

-       Szia. Jah, jöhet. S a srácoknak is még egy kört.

Majd miután Nate, kiszolgált és egy italokkal felpakolt tálcát nyomott a kezembe, tértem vissza az asztalunkhoz. Ahol, Tomot és három csajt láttam, akiknek az arcát nem láttam. Amint a tálca az asztalra ért, minden szempár rám szegeződött. S ekkor az egyik lánynak a tekintete ismerősként kapcsolódódott össze az enyémmel.

-       Ez nem lehet… -

Hogy ezt hangosan is kimondtam volna –e nem tudom, bár az is lehet, hogy csak magamban. Nem tudtam… de jelen pillanatban nem is ez foglalkoztatott, hanem az, hogy ő mit keres itt?

(Kristen)

Egész út alatt Tom viccesebbnél – viccesebb poénjaival, és a barátaival, való történeteivel szórakoztatott minket. Megérkezve egy hangulatos kis helyre, minek a tetején a JOJO felirat állt, kivilágítva. Tom elmondása szerint, amikor csak tehetik, mindig ide jönnek, s buliznak egy jót. Miközben mind kiszálltunk a kocsiból, a helyet egyre többen kezdték megszállni. Ami kicsit meg is döbbentett. Ha ennyien járnak ide, akkor mi, hogy – hogy nem tudtunk róla? –tettem fel magamnak a kérdést, amivel próbáltam nem foglalkozni.

-       Hölgyeim. –tárta ki előttünk az ajtót Tom.

-       Köszönjük Uram. –pukedliztem viccelődve.

Rengetegen voltak itt. Amit nem is csodáltam. Hiszen maga a hely is hangulatos volt. A falak barna és kék színben domináltak, míg a pubokban lévő egy – és két személyes bőrfotelek fekete színben. A falakon egy – egy híres legendás énekes képe tündöklött.

Bár, nem volt a helyiség telis – teli, csillogó – villogó csecsebecsékkel, mégis kihangsúlyozta azt, hogy kellemes kis hely.

Majd Tom egy olyan asztalhoz vezetett minket, ahol már három srác ült.

-       Szevasztok srácok. –fogott mindegyikőjükkel kezet. – Csajok ők itt Sam, Bobby és Marcus.

-       Tomnak te hazudtál nekünk. Hisz eszek a csajok, észvesztően bombázok. –verte vállon, Tomot Sam. Azt hiszem így hívják, a szökés – leginkább barna göndör hajú srácot.

-       Sarah, és ők pedig itt a barátnőim, Kristen és Sissy. –mutatott be minket barátnőm.

-       Foglaljatok helyet, lányok. –kért minket, Sam.

Kinek a kérésének eleget is tettünk.

-       Rpattz, nem jött el? –szólalt meg Tom.

Majd mielőtt tudomást szerezhettem volna arról, hogy ki is azaz Rpattz, egy italokkal megtelt tálca landolt az asztalra. Mire minden szempár abba az irányba meredt, amerről a tálca az asztalra került. S ekkor megláttam őt.

Kinek az arcán ugyanazt a meglepődést vettem észre, mint amilyen az enyémen is lehetett.

Még is hogy került ide? Csak tán nem, pincérként dolgozik másodállásban? –ezen a feltevésen, szívesen felnevettem volna, de akkor biztosan hülyének néztek volna, az asztalnál ülök.

-       Áh, végre itt vagy haver. –állt fel, ki egy baráti öleléssel köszöntötte Robot. – Gondolom, neked nem kell bemutatnom a lányokat.

-       Hogy – hogy? Rob ezt nekünk nem is említetted.

-       Ugyan már Bobby. Rob semmit sem tudott erről. Ha tudott volna, akkor el sem jött volna.

-       Lányok. –biccentett felénk ROb.

Mire mi is csak biccentve köszöntöttük őt. Mégis hogyan köszönhettünk volna neki? Mint pl., szia Rob, vagy Jó estét tanár úr?

-       Rob, te honnan ismered a csajokat? –tette fel a kérdést, Bobby, miután Rob helyet foglalt mellettem, ugyanis csak itt volt üres hely.

-       A suliból. De, ha nem probléma akár témát is választhatnánk. –feleltem, Rob helyett.

Ha nem a tanárom lenne, talán meg is sajnáltam volna. De, mivel el tudom képzelni, hogy milyen kényelmetlen lehet neki ez a helyzet, ami ugyan úgy a mi számunkra is az, így megpróbáltam terelni ezt a témát. Ami láthatólag sikerült is, ugyan is Bobby és Marcus megállás nélkül kezdtek el hülyéskedni egymással, a mi szórakoztatásunkra. Robra pillantva, ő is engem nézett. Ami, zavarba is hozott. Nem értettem, hogy miért. De próbáltam nem ezzel foglalkozni.

Amikor egy pörgős szám csendült fel a hangfalakból, a fiúk felkértél a lányokat táncolni, kik boldogan mentek is velük. Hívtak volna engem is, de én nekem azonban még nem volt kedvem hozzá.

Az asztalnál csak is én és Rob maradtunk. A kettőnk közé beálló csöndet, ő szakította meg.

-       Köszönöm, hogy elterelted a srácok figyelmét arról, hogy én honnan is „ismerlek” titeket.

-       Nincs mit. –feleltem, miközben kortyoltam az italomból.

-       Kérdezhetek valamit? –kérdezte.

-       Már megtette.

-       Akkor kérdezhetek két dolgot?

-       Az első megvolt, jöhet a második.

-       Miért sírtál, ma ott a tornateremben?

-       Ha lehetséges erre nem válaszolnék. Régi történet, aminek az emléke most újra felszínre tört.

-       Értem. Mi lenne, ha táncolnánk egyet? –nyújtotta felém a kezét, mikor hirtelen felpattant mellőlem.

-       Most ezt komolyan kérdezte, vagy csak viccelt? –húztam fel a szemöldökömet, kíváncsian.

-       Először is, ha sulin kívül vagyunk, kérlek, tegezz. Másodszor pedig, tényleg komolyan kérdeztem.

-       Rendben. Miért is ne? Csak aztán, nehogy megbánjam. –vontam vállat, majd belehelyezve a kezemet az ő tenyerébe, hagytam, hogy felvezessen a többi táncoló emberek közé.

Hogy az égiek szórakoznak –e velem, avagy csupán csak a véletlen műve az egész az, hogy épp egy lassú számot játszottak? Nem tudtam eldönteni. Azonban, Rob nem is hagyott sok időt a gondolkozásra, ugyan is a karjaimat a nyaka köré kulcsoltam, míg a sajátjait a derekamra. Majd így kezdtünk el táncolni.

Valami furcsa érzés kerített a hatalmába, amikor tudatosult bennem, hogy kinek a karjai fonódtak a derekam köré, s kinek az illata tódul az orromba. Abban az egyben biztos voltam, hogy nem a gyűlölet érzése volt ez. Hanem valami más…

Ezt a díjat Beky -től; blood girl -től és Cukker - től kaptam. Akiknek, borzasztóan köszönöm. Bevallom, eléggé megleptek, hogy gondoltak rám. :$

Tulajdonképpen nekik ^ hármójuknak, húgocskámnak - Gabicának, és amiért ennyi kommentet írtatok az előző részhez, azért is írtam meg nektek mára ezt a fejezetet. ;) Remélem, tetszett. S hogy véleményezitek is majd. :$

Csók:Dóry

Chapter 5

Sziasztok. Nos itt is van az újabb fejezet. Sajnálom, de ez nem lett valami jó. :$ De, annyira szar napom volt.... hogy ennél jobbra s többre nem telt tőlem, most. Tényleg sajnálom. A következő feji már nem lesz ilyen lapos, és rossz. Azt garantálom. ;) Mindenkinek kellemes hétvégét! Csók : Dóry

~A bosszantó lány~

(Rob szemszög)

Felébredve egy olyan álomból, aminek a részleteire sajnos nem emlékszem, csak egy nagyon finom illatra, amely álmomban teljesen elkábított. De, hogy kié volt ez az illat, arra sajnos nem emlékszem. Ami eléggé furcsa. Hiszen, eddig, amikor csak álmodtam, emlékeztem is rá. Most meg nem. Vajon ki lehetett eme csodálatos illat tulajdonosa?

Kérdeztem magamtól, mikor valaki ugrándozni kezdett közvetlen mellettem az ágyon. Kit a derekánál megragadva húztam közelebb magamhoz, miután feljebb kúsztam az ágyon.

-       Megvagy. –mondtam nevetve, miközben a kezeim csíkolásba kezdtek a hasán.

Amitől, ő édesen csengő kacajával töltötte be a hatalmas szobát.

-       Ne… ne, papa! Hagyd abba!

-       A-a. –ráztam nemet a fejemmel.

-       Kér… lek. –kért könyörögve, azokkal a világos barna – boci szemeivel. Aminek, ha akartam volna se tudtam volna ellen állni.

-       Keresztanyának a közelébe se engedlek többet, amiért megtanított erre a nézésre. –mondtam, tetettet fenyegetéssel a hangomban.

-       Hazudsz.

-       Nem hazudok.

-       Dehogyis nem! –vágta rá.

-       Na, jó tényleg hazudtam. Természetesen, engedem, hogy keresztanyu közelébe légy. –jobbnak láttam megadni magam, mert egy ilyen makacs kislány ellen nem lehet nyerni.

Nem is tudom, hogy mi lenne velem nélküle. Ha ő nem lenne, akkor nem biztos, hogy képtelen lettem volna Emily nélkül tovább élni. Ő volt életem értelme, de mióta meghalt az óta, csak is a mi kicsi lányunk a fontos számomra.

Az ölembe kapva, kishercegnőmet másztam ki az ágyból, csak hogy reggeli céljából megcélozzuk a konyhát.

A konyhába menet, Emmát a hátamra véve meneteltem le a lépcsőn, majd a konyhapultra helyezve a kisasszonyt, álltam neki a reggeli készítésnek.

Amihez két tálkára, két kanálra, egy doboz csokis-gabonapehelyre és egy dobozos tejre volt szükségem. Amiket miután elővettem, és elkészítettem álltunk neki elfogyasztani. Azonban mivel én hamarabb kiürítettem a tálkámat, így játékiból lopni próbáltam Emma tálkájából. Aki, amint észrevettem a cselezésemet, rögvest rá is csapott a kezemre.

-       Na, de papa! Ez az enyém. –ölelte magához a tálkáját.

-       Csak egy kicsit akartam. –hajtottam le a fejemet szomorúan.

-       Na, jó. De csak egy kicsit.

-       Köszönöm kincsem, de tudod, hogy csak játszottam. –nyomtam puszit az arcára.

Válaszul, csak teletömött szájjal bólogatott.

Na, hogy ezt kitől tanulhatta el? Egyetlen egy személy jöhet csak szóba, aki pontosan ugyan így eszik. Az nem más, mint Tom. Ki rossz hatással van a lányomra. Bár, attól függetlenül, hogy néha gyerekesen viselkedik, nagyon szereti a lányomat, ahogyan ő is viszont szereti Tomot.

-       Jó reggelt skacok. –toppant be a konyhába, imádott nővérem.

-       Keresztanyuuuu! –kiáltotta kicsi lányom, Lizzy felé nyújtózkodva, aki azonnal mellettünk termet és a karjaiba vette keresztlányát.

-       Rob, neked nem indulnod kéne? –intézte felém a kérdést.

-       De, megyek és készülődöm. –helyeseltem, miután az órámra pillantottam, ami lassan hét órát mutatott.

Így a konyhába hagyva a lányokat, mentem vissza az emeletre a szobámba, ahonnan a szekrényemből előhalásztam egy szürke melegítő nadrágot, s mellé egy szürke pólót, amiből minden egyes tanuló is kapott. Felvéve a szekrényből előhalászott felszerelést, bújtam bele a sportcipőbe, majd a fürdőszobába lépve, elvégeztem egy gyors fogmosást. Melyet egy enyhe fésülködés követett. Amit tulajdonképpen nevezhetünk ujj fésűnek is. Beletúrva párszor a hajamba, emeltem le a székről a válltáskát, amiben az iskolai papírok hevertek. Miután megbizonyosodtam arról, hogy mindent, amire szükségem lehet, a táskámban van, felvettem egy kapucnis felsőt, majd elhagytam a szobát, ahogyan az emeletet is.

A földszintre érve, Lizzy már a nekem készített reggelis zacskóval várt rám, mellette a világ leg szeretni valóbb kislánnyal. Akit, rögvest a karjaimba vettem.

- Aztán, fogadj szót keresztanyunak. –kértem, miközben fájó szívvel ugyan, de leraktam miután homlokára leheltem egy apai csókot.

- Ígérem! –válaszolta.

- Szeretlek.

- Én is szeretlek papa. –mosolygott angyalian.

- Köszönöm Lizzy. Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled. –öleltem meg hálásan nővéremet.

- Ugyan. Na, siess, mert még a végén elkésel, rögvest a második napodon.

- Rendben.

- Ja, és sok szerencsét a nagyszájú lánnyal. –kiáltott utánam nevetve, mikor már elértem az ajtót.

- Haha. Vicces vagy. –kiáltottam vissza morogva. – Sziasztok, majd jövök.

Azzal kiléptem az ajtón, s egyenesen a kocsim felé igyekeztem, ami a kocsi feljárómon állt. Ami egy zöldes – kék Mercedes sls. Ami már elég régi, s már a divatból is kiment. De, hát az engem egyáltalán nem érdekel. Oké, hogy tetszenek a mostani sportkocsik, de inkább maradok az én régi kis mercimnél.

Bepattanva a kocsiba, amint bekötöttem magam, hajtottam le a feljáróról, s máris hajtottam a suli felé.

Péntek van, ami azt jelenti, hogy holnap hétvége, s akkor elvihetem Emmát a játszótérre. Bizonyára örülni fog neki.

Leparkolva a tanároknak fenntartott parkoló helyen, szálltam ki a kocsimból, amit miután beriasztóztam, indultam el az épület felé…

***

Beérve a tornaterembe, a fiúk már bent vártak rám. De a lányok még sehol sem voltak. Megkérdezve az egyik diákot, kiről, mint kiderült, hogy Josh a neve ő tőle tudtam meg, hogy a lányokra mindig sokat kell várni.

Na, hogy ez a rendszer mostantól meg fog változni, abban biztos vagyok.

Miután megfújtam a nyakamba akasztott sípot, minden lány csatlakozott hozzánk.

Első bemelegítésnek, utasítottam őket hogy fussanak öt kört a teremben. Egy személy kivételével mindenki futni kezdett. Ha nem ő lett volna, akkor biztos, hogy nem bosszantottam volna fel magam egy pillanatra. De, már mért lett volna akkora szerencsém, hogy valaki más nem követte volna az utasításomat?! Amikor azonban cinikus hangnemben megkérdeztem, hogy hajlandó –e még ma belekezdeni a futásba, ő tartva a hangnememet válaszolt vissza.

Valamiért bosszantott ez a lány. De, hogy miben is valójában?! Arra, egyelőre még nem tudtam a választ. Egyben azért mégis biztos vagyok, hogy jól felvágták a nyelvét. Ami tetszene is, hanem egy diákomról lenne szó.

Ezt követően, felhoztam a versenyekre való jelentkezéseket. A kérdésekre számítottam, azonban az ő ama kérdésére, hogy a lányok focizhatnak –e na, arra nem számítottam. Általában a lányok többsége, a röplabda mellett dönt, avagy leadják az órát. Azonban ő egy szót sem akart hallani a röplabdáról.

Amikor tiltakozni kezdtem azzal kapcsolatban, hogy ő is focizhasson, és le akarta adni az órámat, akkor nem volt más választásom, minthogy engedtem neki. Lehetett volna más választásom is, de nem akartam, hogy egy ilyen makacs és bosszantó lány, mint ő leadja az én órámat.

De amikor egy véletlen nekiütköző labda miatt, egy pillanatra eszméletlen lett, a bensőmet egy megmagyarázatlan aggodalom vette birtokba. Azonban, hál istennek újra az a lány álhatott előttem pár perccel később, mint aki a fociedzések miatt állt velem szócsatába…

***

Az óra vége után, miután én is el akartam hagyni a termet, az ajtó mentén ülve Kristent láttam. Aki a szipogásokból ítélve, minden bizonnyal sírt.

Nem tudom miért, de amikor megpillantottam ott a földön felhúzott térdekkel, lehajtott fejjel, s közben sírt, azt akartam, hogy újra az a bosszantó lány legyen. Nem akartam őt sírni, látni. Mellé lépkedve, a kezem önállóan az övéire simult. Amint a kezeink egymáshoz értek, mintha konnektorba nyúltam volna.

Szerettem volna megtudni, a bánatának az okát, azonban ő nem mondta el. Amiért egyáltalán nem haragudtattam meg rá, s nem is akartam.

Amikor már a néma csönd, perceken át beállt közénk, valamit mondani akartam neki. De, hogy mit. Nem tudom. Csak… frusztrált ez a néma csönd. Azonban mielőtt bármit is mondhattam volna, a barátnője toppant be. Ki mielőtt valamit is félre érthetett volna, Kristen pillanatokon belül tisztázta a helyzetet.

Miután Kristen és a barátnője elhagyta a termet, egy enyhe hiányérzetem támadt.

Amiért, magamat ki is nevettem.

-       Már, miért hiányozna nekem ő? –tettem fel magamnak eme kérdést, amikor megcsörrent a mobilom.

-       Szeva haver, meddig tanítasz ma? –szólt bele Tom.

-       Neked is, szia. Kettőig. Azaz pontosabban csak egyig, de lesz egy órás tanári értekezletem. Mert?

-       Csak mert akkor, mondanám Sam-nek, hogy dobjon ki az iskola előtt. No de nem képletesen értve. S akkor mehetnénk hozzád, és majd este benézhetnénk a JOJO-ba.

-       S, miért nem egyből mihozzánk mész? Csak nem, megint a tegnapi csaj miatt akarsz bejönni hozzám? –kérdeztem nevetve.

-       Mért, már be se mehetek hozzád? –kérdezte, felháborítást tettetve.

-       Én nem ezt mondtam.

-       Tudom. De, igen. Legfőképp okom az, hogy újra találkozni szeretnék azzal a csajjal. –vallotta be.

-       Rendben. Akkor majd kettőkor találkozunk. De nekem most mennem kell. –mondtam.

Majd elköszönve Tomtól, indultam el a tanáriba…

Chapter 4

Sziasztok. Itt is az újabb rész. Remélem, ez a fejezet is elnyeri majd a tetszéseiteket, s hogy ugyan úgy mint az előző fejinél is, megírjátok majd a véleményeiteket. Amiket, nagyon szépen köszönök. Válaszolni, pedig amint lesz rá időm válaszolni fogom, s majd a jobb felső sarokban pedig mindig ki lesz írva, hogy válaszoltam -e a kommentekre, avagy még nem. :) Kellemes olvasást, és estét! ~Dóry~

~A feltörekvő könnyek, és egy új arc~

(Kristen)

…nem tudom, mennyi ideje tartott fogva a mély sötétség, azonban amikor meghallottam egy gyönyörű bársonyos hangot, mely az én nevet szólongatja, minden erőmmel azon voltam, hogy ki tudjam nyitni a szemeimet.

Kinyitva a szemeimet, tekintetemet két aggódó gyönyörű szürkés – kék szempár, ejtette rabul. Megszűnt a tér és az idő. Csak én és ő voltunk. Ezek a szemek, annyira ismerősek voltak számomra, pont, mint annak a férfinak, akivel álmodtam. De, ez lehetetlen. Miért pont ő vele álmodnék, amikor nem is kedvelem?!

-       Kristen! Kristen, jól vagy? –csendült fel újra az a hang, amely miatt küzdöttem. Küzdöttem azért, hogy akárcsak egy pillantást is, de vehessek a hang tulajdonosára.

-       I… - igen. –nyögtem ki dadogva.

Majd amikor rájöttem, hogy a karjaiban tart, s hogy a teremben lévők mind minket bámulnak, rögvest felugrottam mellőle. Amit, azonban nem kellett volna, a szédülés hirtelen úrrá lett a testem felett, s újra Rob karjaiban kötöttem ki.

-       Nem úgy tűnik, hogy jól lennél. –mondta, fej rázva, miközben segített talpra állítani.

Amikor már, éreztem, hogy biztos talpon állok, a karjaimat kihúztam az övéiből. Nem tudom miért, de hirtelen hiányérzetem támadt. Annyira jó, és kellemes érzés volt a karjai között lenni, hogy ha lehetne, örökké az ölelésében maradnék.

-       Igen is, jól vagyok! –makacskodtam. – Ha lehetséges, folytassuk tovább az órát.

-       Szerintem az lenne a legjobb, önnek Stewart, ha a számára az óra itt és most befejeződne. Menjen az öltözőbe, és öltözzön át.

-       Nem! Tényleg jobban vagyok már. Nincs semmi bajom. –makacskodtam tovább.

Majd, mikor látta, hogy a makacsságom ellen nem tud mit tenni, hagyta, hogy tovább folytassam a gyakorlatokat.

Egész óra alatt, mind végig magamon éreztem a tekintetét. S akárhányszor a tekintetemet rá emeltem, elfordította a fejét. Mintha ezer és ezer, láthatatlan szikra pattogott volna köztünk, amikor a bőrűnk egymáshoz ért.

Óra végén, fellélegezetten és megkönnyebbülten indultam el a kijárat felé, amikor is a vitatkozó társam elállta az utamat.

-       Mit akarsz? –kérdeztem, nem épp kedvesen.

-       Csak, bocsánatot szeretnék kérni a labdáért. Nem volt szándékos. –nézet rám bocsánatkérő tekintettel.

-       Okééé! Ez meg volt, most már elállsz az utamból?

-       Oké, csak ennyit mondasz? Hát ez szép. Én komolyan bocsánatot kérek, s te csak ennyit felelsz, hogy oké! – húzta fel magát.

Amit nem igazán tudtam felfogni, vagy az én értelmező képességem van a béka segge alatt, vagy az a labda tényleg ennyire erős volt?!

-       Nem értem mért kell így felhúzni magad ezen az egy szón. Nem, hogy örülnél annak, hogy épp nem haraptam le a fejed!

Erre hátat fordított nekem, majd elindult és kilépett a terem ajtaján. De még sikerül elfognom, az egyik mondatát, amit motyogott az orra alatt.

-       Nem értem, hogy Steven hogy bírta ki mellette?!

Ha nem lüktetett volna ennyire erősen a fejem, akkor biztos, hogy utána szaladtam volna, hogy behúzzak neki egyet, amiért megemlítette Stev nevét. 

Nem elég, hogy éveken át szenvedtem a hiánya miatt, de még ez a bunkó is, ő róla tett említést! Akárhányszor, megpróbálok nem emlékezni rá, valaki mindig tesz róla, hogy a hiánya okozta fájdalom újra elárasszon.

A régóta elapadt könnyeim, most újra utat törtek maguknak. Nem akartam sírni. Már nem. De azonban, a könnyeim felett az uralmat ez utón elvesztettem.

A bordás falmentén, összeroskadva ültem, s hagytam, hogy a fájdalom újra átjárja a testemet.

Pedig próbáltam elnyomni a könnyeimet és a fájdalmat magamban, de mostanra már bánom is, hogy így cselekedtem. Ha, akkor… kiadtam volna magamból a szívemet mardosó fájdalmakat, most nem lennék itt…

Talán alig öt – tíz perc telhetett el az óta, amióta itt ülök felhúzott térdekkel, amikor egy meleg kéz simult a kezeimre.

-       Mi a baj? Miért sírsz? –szólalt meg újra az a bársonyos hang.

Feljebb emelve a fejemet, Rob gyönyörű szemeivel találtam magam szemben.

-       Nem érdekes. –szipogtam, s az ujjaimmal próbáltam letörölni a könnyeimet.

-       De, hiszen sírtál. S, ok nélkül senki sem sír. De, ha nem akarod elmondani, akkor nem erőltetem. –mondta, és egy zsebkendőt nyújtott felém.

-       Köszönöm. –fogadtam el a zsebkendőt.

Ezután néma csend telepedett közénk, nem értettem, hogy miért nem hagyott egyedült. Az helyett, hogy elment volna, inkább leült mellém.

Mondani akartam volna valamit, de nem tudtam, hogy mit. Ha társaságom volt, gyűlöltem, ha csönd van. Talán azért, mert már hozzászoktam ahhoz, hogy Sarah megállás nélkül csak csacsogott mindig.

Miért van még mindig itt? Nincs egyéb jobb dolga, mint hogy itt üljön velem?

Na, nem mintha, a jelenléte zavart volna. Csak… csak most jelen pillanatban egyedül akartam lenni.

Rá pillantva, észrevettem, hogy ő is épp engem figyel. Épp szólásra nyitotta volna a száját, amikor Sissy betoppant az ajtón.

-       Kris, minden rendben? –kérdezte aggódva, miközben leguggolt mellém. Eközben a tekintete köztem és Rob között cikázott.

-       Igen, minden rendben. - nyugtattam meg, mikor felálltam.

-       Még egyszer köszönöm. – néztem a még mindig ülő Rob-ra, feltartva a zsebkendőt.  Csak, hogy Sissy véletlenül se értse félre a mondatom.

-       Igazán nincs mit. –felelte, egy bíztató mosoly kíséretében.

Majd, új barátnőmmel együtt az öltöző felé vettem az irányt.

***

A nap további részében, az órák eléggé unalmasak voltak. Tulajdonképpen, egyáltalán nem tanultunk semmit se. Ami egyrészről jó is, hiszen ki szeret tanulni? Nah, jó… egyáltalán semmi bajom azokkal, akik szeretnek tanulni. De, én inkább ahhoz a csoporthoz tarozom, akik csak elviselik azt, ha tanulni kell. Olyankor legalább, valami leköti az ember figyelmét.

Bevallom kicsit furcsa, pontosabban szokatlan érzés volt, újra visszaülni az iskolapadba. Mintha, húsz – harminc év telt volna el az óta, mióta iskolába jártam.

S mivel holnap szombat, így fel légezetten vettem tudomásul, hogy nem lesz tanítás.

A parkolóba érve, ahol Sarah autója volt, barátnőm mellett egy ismeretlen srác állt.

Már, vagy öt perce, hogy ott álltam mellettük, amikor kénytelen voltam, köhinteni egyet, hogy észrevegyék én is ott vagyok. Bár, aranyosak voltak így, hogy egymás tekintetében elvesztek. De, azért mégis kellemetlen érzés az, ha ott állsz mellettük, s csak is az egymásbámulásával vannak elfoglalva.

-       Óh, bocsi Kris. –emelte rám a tekintetét, barátnőm zavartan.

Ha most nem láttam volna az arcát, akkor nem hittem volna el, hogy ő arra is képes, hogy zavarban legyen. Emlékeim szerint még sose, jött zavarban semmi és senki miatt se.

-       Nem vészes.

-       Kris, hadd mutassam be neked Tomot. Tom, ő itt Kris, a legeslegjobb barátnőm és a lakótársam is egyben.  –mutatott be minket egymásnak.

-       Hogy én milyen mázlista vagyok, hogy két ilyen gyönyörű hölgy társaságában vagyok jelen pillanatban. –mondta kacsintva, Tom.

Ki, valójában jó képű, ahogyan azt barátnőm is mondta.

-       Ugyan már. –nevetettünk fel Sarah-val.

-       Csak tán, nem hisztek nekem? Tudjátok, én ilyen helyzetben sohasem viccelek.

Addig amíg Sissy-re vártunk, volt alkalmam egy kis idő erejéig megismernem Tomot. Ki igazán, vicces figurának tűnik. S igazán tudja, hogy hogyan kell a nőkkel bánni. Azaz jó értelemben.

-       Sziasztok. Köszi, hogy megvártatok. –ért mellénk Sissy, aki kíváncsian tekintet Tomra.

-       Óh, nekem, még egy szépséges hölgy. Komolyan mondom, ha tudtam volna, hogy ilyen gyönyörű hölgyemények járnak ide, mint ti, akkor én is idejárnék. Csak kár, hogy befejeztem már az egyetemet.

-       Na – na! Még a végén, féltékeny leszek! –szólt rá, nevetve Sarah.

-       Elnézést szépségem. –hajolt meg „féltékenykedő” barátnőm mellett.

-       Tom vagyok. –mutatkozott be Sissynek, aki mosolyogva viszonozta azt.

-       Elizabeth, de szólíts csak Sissynek.

-       Sajnálom hölgyeim, de mennem kell. Örvendtem a találkozásnak. Remélem, még találkozunk. –köszönt el tőlünk, de az utolsó szavát, azt Sarah felé intézte.

-       Ahogyan mi is. –feleltük egyszerre mindhárman, mire nevetés tört ki belőlünk.

Tom alig pár métert tett meg, amikor hirtelen ötlettől fogva megfordult, majd visszasietett hozzánk.

-       Esetleg nem lenne kedvetek ma este, egy kis bulihoz? Van egy törzshelyünk a haverokkal, ahol szinte minden este összejövünk.

-       Sajnálom, de én nem mehetek. –mondtam, kissé lehangoltam.

Akármennyire is szerettem volna egy jót bulizni, mégse tehetem. Már nem. Felelősséget vállaltam egy kislány iránt, aki az enyém, s akit nagyon, de nagyon szeretek.

-       Óh, ne már Kris. Olyan rég buliztunk már együtt. –könyörgött barátnőm.

-       Attól, hogy én nem megyek, attól ti Sissy-vel elmehettek.

-       Hát, igazán sajnálom, hogy nem jössz. –mondta Tom, majd barátnőmmel megbeszélte, hogy mikor jöjjön majd értük. S hogy hova. –Akkor este. Sziasztok!

-       Szia. –harsant egyhangúan a köszönés, hármunktól.

Majd, beülve Sarah kocsijába indultunk is haza.

***

A hazafelé tartó útón, és egész délután barátnőm csak azért húzott, hogy én is velük tartsak. Bár, egyrészről vágyakoztam a buli felé, de mindhiába.

Kislányom szobájában léve, egy kéz nyugodott a vállamon.

-       A lányok mondták, hogy bulizni mennek, ahogyan azt is, hogy te nem tartasz velünk. –szólalt meg anya.

-       Ez így igaz. –feleltem, mikor kiléptünk a szobából.

-       És, miért nem akarsz velük tartani? –kérdezte kíváncsian.

Ami, eléggé megdöbbentett.

-       Mert van egy kis lányom, aki iránt felelősséggel tartozom. Nem járhatok bulizni, ahogyan a kedvem tartja. Az anyja vagyok, mellette kell, hogy legyek.

-       Mellette is vagy kicsim. S, időnként el kell menned a barátnőiddel szórakozni – bulizni. Felnőtt nő vagy, s azt hiszem, arról nem is kell papolnom, hogy meddig mehetsz el a határokkal. Menj csak el nyugodtan, szabadulj ki ebből a magányból. Csak érezd jól magad. Én itt maradok, s vigyázok Jamie-re. Hidd el attól, ha időnként elmész bulizni, attól nem leszel rossz anya. –mondta rám mosolyogva.

-       Köszönöm. –öleltem meg hálásan, visszatartva a könnyeimet. – Szeretlek.

-       Én is téged kicsim.

Miután kiölelgettem magamat anyával, elújságoltam a csajoknak, hogy mégis velük tartok. Aminek rendkívülien nagyon örültek.

Majd, mivel már csak alig egy óránk maradt, Tom érkezéséig, neki álltunk gyorsan készülődni.

Rövid készülődés után, mind a hármunk kék farmer naci, fekete mintás top mellett döntöttünk. Amíg, Sarah és Sissy magas sarkút vett fel addig én egy laposabbat.

Hét óra előtt öt perccel, egy dudaszót hallottunk, aki nem más volt, mint Tom. Elköszönve anyától, egy – egy kis táskával, és kabáttal a kezünkben battyogtunk a fekete Mercedes kocsi felé.

Amint meglátott engem a lányok mögött, boldogan az ölelésébe zárt, ahogyan a lányokat is.

-       Na, hát, nem hittem volna, hogy Kristen te is jössz. –hitetlenkedett.

-       Nos, anyámnak köszönhetően döntöttem mégis úgy, hogy jövök. –feleltem.

Majd míg Saraht előre ültettük, addig mi a hátsó ülést foglaltuk el. Majd, pár perccel később miután Tom is beszállt az autóba, indított is…

Chapter 3

Sziasztok! Itt is van az újabb fejezet! Remélem, ez is tetszeni fog nektek, s hogy majd megtiszteltek a véleményeitekkel. Amit, előre is köszönök! :) Kellemes olvasást, és hétvégét! ;) Puszi:~Dóry~

~Harc a foci edzésekért, és egy kis baleset~

(Kristen)

A másnap reggelt kicsit késésben kezdtük. Ugyan is, mind a hármunkat a nappalink kanapéján ért utol az álom. Az én álmom kissé érdekesnek tűnt számomra.

*Egy gyönyörű hegyvidéki kis faházban találtam magamat, a csajokkal és egy pár ismeretlen lánnyal – fiúkkal. De egyedül csak is Sissy, Sarah és Lana arcát láttam tisztán. Mindannyian boldogan vetettük bele magunkat a hó csatázásba, amit a faházikó előtt rendeztünk. Majd, mikor mi csajok egymás után ostoroztok a fiúkat a hógolyóval, hirtelen két kar ragadott magához. Kivel a hirtelen lendület miatt, hátra estünk. Nem lepődtem meg a lefogóm kilétén. Tudtam ki ő. Az ő illatát több ezer ember közül is felismerném. Hagytam, hogy a karjaival maga felé fordítson. Hogy aztán mosolyogva egymás tekintetébe révedjünk…*

Egyedül csak is a két gyönyörű szürkés – kék szempár, maradt meg bennem élénken róla. Steven óta, egyetlen egy férfi iránt se éreztem olyan vonzalmat, vágyat, mint az álmaimban szereplő férfi iránt.

Nem! Nem és nem! Számomra nincs esély egy új, és boldog szerelemre! Ha lehetne is rá esélyem, akkor se akarnám ezt! Az én szerelmem egyedül is csak Stev-é. Senki másé!

Próbáltam kiűzni az álmot a fejemből, ahogyan azt is, hogy valaha is fogok –e majd szerelemből szeretni egy férfit. Erre a döntésemre, pont kapóra jött Sarah siettetős hangja. Miszerint:

-       Kris, gyerünk már! Azonnal vegyél egy gyors zuhanyt! Nem akarok már rögtön a második nap elkésni. Még akkor sem, ha utálok korán kelni.

-       Jó – jó, már itt sem vagyok! –emeltem fel a kezeimet védekezésszerűen. Majd úgy tettem, ahogyan barátnőm óhajtotta…

***

A suliba érve, Sissyvel az öltöző felé vettük az irányt, míg Sarah a művészeti terembe. Sarahnak mondhatni, nagy tehetsége van a rajzoláshoz és a festéshez egyaránt.

Beérve az öltözőbe, szerencsénkre még minden lány a felszerelését öltötte magára. Így fellélegezetten, foglalhattunk helyet a sarokban lévő üres padon. Elővéve a felszerelésünket, kezdtünk neki mi is az öltözködésnek. Egy egyszerű rövid kék nadrágot, és egy szürke pólót vettem fel, melynek az alját, a derekam egyik oldalára csomóztam fel – ez a felszerelés összeállítás mindenkinek kötelező volt, legyen szó lányokról vagy akár a fiúkról -. Majd egy fekete con verse csukába bújtam bele. A hajamat pedig lófarokba kötöttem. Épp hogy végeztem az átöltözéssel, amikor is meghallottuk a sípsüvítő hangját, amely a tornateremből szűrődött ki. Értve a jelzést, egyesével vonultunk be a terembe, ahol a fiúkkal egyetemben Mr. Pattinson már csak ránk várt. Kin egy szürke melegítő nadrág és a miénkhez hasonlót póló volt, amely a mellkasára tapadva, kissé kiegyensúlyozta az izmaimat. Ami feltehetőleg a sok sportolásnak köszönhető. A sötétszőke haja, ahogyan tegnap is, most is enyhén kócosan állt. Alapjából véve, vagy ahogyan Sarah szavaival éljek: A szexi pasik kategóriába tartozik. Hiszen melyik lánynak – nőnek, tetszene ő? De, mind minden bizonnyal van egy gyönyörű barátnője/felesége, aki oda haza várja. Vagy kitudja. De ez engem mért is érdekel? Hiszen, egyáltalán nem tűnik nekem, szimpatikusnak ez a barom.

-       Még ma belekezd a futásba, vagy külön kérvényt kell benyújtanom annak érdekében, hogy lélekben is részt vegyen az órámon, s nem csak testben, Mrs. Stewart? – hallottam meg a hangját.

-       Nos, a külön kérvényt szívesen meg hallgatnám. De mivel félő, hogy úgy is elunnám magam, így inkább futnék TANÁRÚR! – Az utolsó szót, hangsúlyozottan emeltem ki.

Majd, mielőtt bármit is mondhatott volna, bekapcsolódtam Sissy mellé a futásba. Ami mondjuk eléggé jól is esett. Már rég futottam. Régebben minden reggel és este, a környékünkön futottam. De ma már nem csináltam ezt. Azt hiszem, vissza fogok szokni a napi futásokhoz.

-       Rendben. Most egy kis bemelegítést csináljunk! –adta ki az első feladatott Tanár úr! Amit mi jó tanulókhoz híven teljesítettünk is.

-       Oké. Most szeretném, ha mindenki úgy, mint a tegnapi napon, leülne. –kérte, majd folytatta tovább a mondandóját. Amire most kivételesen én is figyeltem. – Mint, ahogyan említettem a tegnapi napon, lesznek versenyek, amiben a mi iskolánk is részt fog venni. Ezért csapatokra foglak majd titeket osztani, abba a kategóriába, amelyben jók vagytok. Csak, hogy abba a kategóriában tudjak nektek edzéseket tartani. Szeretném, hogyha mindenki együttműködne velem, minden könyörgés nélkül. –itt egy pillanatra rám pillantott, mintha direkt nekem intézte volna a szavait. – Lehet röplabdára, kosárra-versenyre jelentkezni lányoknak és fiúknak egyaránt.

-       Tanár úr, és a foci? –hallatott a kérdés a fiúktól.

Amire, aztán én is kíváncsi voltam. A röplabdázást ki nem állhatom, a kosár még az, úgy ahogyan el is megy, de a szívem leginkább a focihoz húz. A fociban mindig is jó voltam. Lehetséges, hogy azért mert kislány korom óta Sarah-val és Lana-val, mindig a környékbéli fiúkkal fociztunk?!

Hogy ki is az a Lana? Nos, ő vele alkottuk mi a hármas triót, egészen két évvel ezelőttiig. Ő New Yorkba költözött a családjával. De, a kapcsolatot természetesen tartjuk egymással. Ami, úgy ahogy a hiányát feledteti velünk.

-       Természetesen foci meccsmérkőzésekre is jelentkezhettek fiúk. –válaszolta.

-       S miért pont csak a fiúk? –szólaltam meg. Mire ő döbbenten emelte rám a tekintetét.

-       Mivel ez fiús sportág, ezért csak ő nekik ajánlottam. –rendezte arcvonását, miközben válaszolt a kérdésemre.

-       Értem. Ezek szerint nekünk, lányoknak a foci kilőve? –húztam fel a szemöldökömet kérdőn, majd tovább folytattam. -S mi van akkor, ha valaki közülünk focizni szeretne?

-       Na, még csak az kell, hogy a lányok is focizzanak! –jelentette ki az egyik fiú fintorogva, azt hiszem Josh-nak hívják. Aki biztos, hogy nem lesz a szívem csücske.

-       Mert? Talán félsz, hogy mi jobban tudunk focizni, mint ti? –intéztem felé a kérdésem.

-       Ch… hát hogyne. Csak is. Nézd, hogy megijedtem. –húzta össze magát, nevetve. –Ez a sportág nem csajoknak való.

-       Azt te csak hiszed. Ha nem tudnád, van női focimérkőzések is. Nem, de bár tanár úr?

-       De.

-       Na, hallod? Akkor miért ne játszhatnánk mi is?

-       Inkább röplabdázzál, vagy kosaraz. A focit pedig hagyd ránk, fiúkra. –köpte felém a szavait.

-       Csak szeretnéd. –vágtam vissza, majd Mr. Pattinson felé fordultam. –Én a focira jelentkeznék. Már, ha nincs ellene semmi kifogása, azok alapján, amit az előbb hallottunk.

Ő nem szólt semmit, csak némán hallgatott. Majd, pár perc fáziskéséssel újra megszólalt.

-       Miért nem akar röplabdázni, avagy kosarazni? –fordult felém.

-       Mert… mert, én focizni szeretnék.

-       Hm… rendben.

-       Hogy mi? Tanár úr, ne már! – szólalt meg kétségbeesetten Josh.

Kire, vigyorogva mosolyogtam.

-       De csak egy feltétellel, engedélyezem azt, hogy te is részt vehess az edzéseken. –vágott közbe, mielőtt megszólalhattam volna.

-       He? –fordultam visszafelé, meghökkenve.

-       Azaz pontosabban most már két feltételem van.

Mi a fészkes fenéért akar nekem ez itt feltételeket szabni?!

-       És, mi lenne az? –a kíváncsiságom azonban gyorsabb volt, mint a felháborodásom.

-       Mellette röplabdáznod kell. –jelentette ki.

Tényleg jól hallottam azt, amit mondott? Vagy már hallucinálok is? Még csak az kéne, hogy én röplabdázzak! Cöh… nah, azt már nem.

-       Eszem ágában sincs! –mondtam határozottan. – Akkor, inkább lecserélem a tornaórát, valami másra!

-       De miért?

-       Mert, nem és kész!

-       Rendben. Ha nem, hát nem! –gondolkozó arcot vágott, egy pár percre, majd újra megszólalt. – Akkor, kosaraz!

-       Oké. A kosár az jöhet. –mondtam, bólogatva.

-       Na, akkor ezt is megtárgyaltuk… Folytassuk akkor egy kis kargyakorlatokkal.

Amint, elhangzottak a szájából a szavak, mindenki együtt kezdett el mozogni.

Miközben mi a feladatokat csináltuk, addig „Rob” –valahogy, a rendes nevén jobb őt megemlíteni, mint a vezetéknevén-, körbe – körbe járt közöttünk. Akinek nem volt egyenes a testtartása, annak segítő kezet nyújtott. Ezt a pompon lány tagjai, élvezettel ki is használták.

Rövid idő után, már kosárlabdákkal gyakorlatoztunk kettes párokban, szerencsémre az én párom Sissy volt, akin látszott is, hogy egész jó kosaras.

Sissyvel, hosszú percekig bírtuk úgy egymásnak magasan dobni úgy a labdát, hogy az ne essen le, amikor is hirtelen a semmiből, egy erős ütést éreztem a fejem hátsó részén. S azon nyomban éreztem, hogy a lábaim nem tudják megtartani az egyensúlyomat, s lassan kezdett előttem elsötétülni a világ…