Chapter 1

~Sziasztok! Köszöntök mindenkit nagy szeretettel! :) Igaz, azt mondtam, hogy ez a történet majd csak akkor fog elkezdődni, hogyha a Friendship Love - Barátságból Szerelem c. történetem befejeződik. De azonban, mivel kaptam 5 kommentett, és több mint 450-en látogattátok meg ezt az oldalamat is, és mivel 20. r.o.-m van már... így arra a döntésre jutottam, hogy nem váratlak meg titeket az első fejezettel. Remélem, elnyeri majd a tetszéseiteket. S azt is remélem, hogy le írjátok majd a véleményeiteket. Ha ez így lenne, akkor annak nagyon örülnék. :) Egy valamit azért még tudnotok kell, hogy bár már kész a második és a harmadik fejezet is, egyenlőre csak hetente egyszer - avagy két hetente lesz friss. De ez még nem biztos. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ne kelljen rám sokat várnotok. ;)

Kellemes olvasást kívánok!

ღLoveღ

ღ Devil ღ

alias: ~Dóry~

~A kezdet - Avagy az első találkozás~

( Kristen)

Vajon mennyi az esély arra, hogy az emberek elfogadják azt, hogy huszonévesen egy négy éves kislány anyukája vagyok? Max. 20 - 30%.

Na, már megint ezen a sületlenségen jár az agyam.

Ha most Sarah hallana, biztosan kitekerné a nyakam. Hogy ki is az a Sarah? Ő az én legeslegjobb barátnőm, kivel kis óvodás korunk óta szinte elválaszthatatlanok vagyunk. Kiálltunk egymás mellett, jóban és rosszban is. Ha szomorú voltam, vagy valaki megbántott ő volt az egyetlen személy kire számíthattam. Ha boldog voltam, ő velem együtt úszott a boldogságomba. S ez fordítva is ugyan így történt.

Most egy rövid kis bemutatkozás rólam: Kristen Stewart, aki a 23-dik életévét töltötte be két nappal a suli kezdete előtt. És, egy négy éves gyönyörű szép kislány anyukája.

Kit az apukája már nem ismerhetett meg. Soha nem fogom elfelejteni azt a napot, amikor őt elvesztettük.

…Négy évvel korábban…

Kicsit lámpalázasan vártam a szüleimmel való vacsorázást, ami kevesebb, mint két óra múlva lesz. Melyen Stevennel az eljegyzésünket akarjuk bejelenteni. Még számomra is olyan hihetetlennek hangzik, hogy igent mondtam Stevennek. De, mivel ő életem szerelme és a kis lányom apja így már nem érdekeltek az ellen érveim. De vajon a szüleim mit fognak erre reagálni? Egyben biztos vagyok, hogy apám teljesen ki fog akadni. De, már nagylány vagyok. Az én boldogságom.

Az órámra pillantva, már az idő hat órát mutatott, és a szüleimhez pedig pontban hét órára vagyunk hivatalosak, de szerelmem még mindig sehol. Fogadni mernék, hogy megint azaz önző főnöke tartja még bent.

Gondoltam egyet és tárcsázni kezdtem Stevent. *- Ez itt Steven Kingston telefonja, most nem vagyok elérhető. Hagyj üzenetet, vagy hívj vissza később!* - hangzott el az üzenet rögzítője.

-       Steven drágám, itt Kristen. Ma estére vagyunk, hivatalosak a szüleimhez emlékszel? Kérlek, siess haza.

Az üzenethagyás után, benéztem Jamie szobájába kivel barátnőm, Sarah játszadozott.

-       Bizonyára mindjárt hazaért. –próbált lelket önteni belém, mikor észrevette az idegességemet az arcomon.

-       Remélem is. –fújtam ki a levegőt.

Majd az idő maradékában figyeltem, ahogyan az én kicsi lányom édesen nevetgél kereszt anyján. Ki hülyébbnél - hülyébb arckifejezésekkel bombázta őt. Eközben volt bennem egy rossz előérzet. De ezt a rossz előérzetett a szüleimmel való vacsorára fogtam…

Mikor újra az órámra pillantottam, már hét óra volt. Hol van már? Miért késik ennyit? –kérdeztem magamat, miközben el visszasétálgattam a házban. Ezzel az őrületbe kergetve Saraht.

Már épp letorkolni készült, amikor csengettek. Miközben az ajtóhoz igyekeztem, magamban azon imádkoztam, hogy Stev legyen az. Kinyitva az ajtót, Steven helyett egy rendőr állt az ajtóban. Kérdő tekintetem láttán, azonnal beszélni kezdett.

-       Ön Kristen Stewart? –kérdezte, minden köszönés nélkül. Ekkora faragatlan embert.

-       Igen én vagyok az. Jó estét. Segíthetek valamiben?

-       Sajnálattal közlöm, hogy egy bizonyos Steven Kingston életét vesztette egy autó balesetben. Őszinte részvétem, hölgyem. –nézett rám, sajnálattal.

Amikor felfogtam a szavai értelmét, a könnyeim utat törtek maguknak, majd erőtlenül csuklottam volna össze az ajtóban, ha a rosszhírt közlő rendőr hirtelen el nem kapott volna. Ezután mégis mihez fogok majd kezdeni… nélküle? Ő és Jamie voltak a számomra a legeslegfontosabb az életemben…

…A jelenben…

Mindig hálás leszek a szüleimnek és Sarah-nak, amiért nem hagytak magamra. Amiért segítettek nekem mindenben. Ha ők nem lettek volna mellettem, akkor Steven hiánya még jobban összetört volna. S talán, akkor már én se élnék. Nehéz túllépnem rajta. Vajon túl lehet ezen lépni? Szerintem nem lehet. Csak elfogadni azt a tényt, hogy ő a szívünkben örökké élni fog.

-       Kris, elkészültél már? –térített vissza a gondolataimból, barátnőm ki készenlétben nyitott be a szobámba. Mivel, nem akartam a szüleimmel együtt élni így Sarah-val úgy döntöttünk, hogy kibérelünk egy kis lakást, amelyben kényelmesen elférünk hárman is. Bár, rajtunk kívül akár még hét – nyolc ember is elférne ebbe a lakásban. De a szüleimmel ez ellen kár lett volna ellenkezni.

-       Persze. –mondtam mosolyogva. Majd, felkapva a táskámat az ágyamról, léptünk ki a szobámból.

Mielőtt elindulhattunk volna az iskolába, elbúcsúztunk Jamie-től, kire anyám fog vigyázni, amíg el nem kezdődik az ovi. Összevissza puszilva a kishercegnőnket, köszöntünk el anyától. Majd kiérve a garázsba, ahol Sarah fehér Citroen DS-ébe beszállva, indultunk el az iskolába.

Az iskolába érve, bennem volt egy kis félsz is. Hiszen, közel két évig csak akkor voltam jelen az órákon, ha vizsgáznom kellett.

-       Ne par - ázz már. Hidd el, nem fognak megenni. –mondta barátnőm, mikor kiszállva a kocsiból az épület felé vettük az irányt.

-       Tudom. –sóhajtottam kelletlenül.

Azonban mielőtt a tornaterembe mehettünk volna, az „évnyitóra” gondoltam, iszom egy kávét nyugtató hatásként. Miközben a folyóson, végén lévő kávéautomata géphez igyekeztem, egy pár régi ismerőssel volt alkalmam összefutni. Kik kedvesen mosolyogva, köszöntöttek. Amit én is viszonoztam. Bár nem értettem, hogy azok az emberek kik mindig is utáltak akkoriban mikor még rendesen jártam iskolába, hogy most miért is köszöntek nekem? Pláne meg mosolyogva? Talán, megváltoztak volna? Vagy szimplán, sajnálatból? A francba a sajnálatukkal. Rúgtam bele mérgemben a kávégépbe, mikor az nem akarta kiadni a kért kávémat.

-       Mit ártott neked ez a gép, hogy így rúg - dósod? –kérdezte, egy hang mellőlem. Felé fordulva, két gyönyörű szürkés szempárral találtam szembe magam.

-       Nem akarja kiadni a kávét. –feleltem egy vállrándítással, mert már azt se érdekelt volna most jelen ideg állapotomba, ha az életet adó nedű nélkül kellene végig ülnöm az egész napot.

-       Várj, hadd próbáljam meg én. –lépett elém, majd ő a rúgás helyett a tenyerével csapott a gépnek az oldalába.

-       Mert ha ütöd, akkor biztosan jönni fog! –mondtam cinikusan. Ahogyan ezt kimondtam, a gép kilökte a poharat és a kávé pedig kezdett belefolyni. – Nagyszerű. Gratulálok. De, azért kösz.

Kivéve a poharat, indultam a tornaterem felé.

-       Nincs mit. –hallottam, még ahogyan válaszolt.

Egoista barom. –mormogtam magamban.

Beérve a tornateremben, a tekintetemmel közvetlenül az ajtóval szemben ki is szúrtam barátnőmet, ki egy szőkés - barna hajú lánnyal beszélgetett. Amikor odaértem hozzájuk, egyből helyett foglaltam Sarah mellett.

-       Á Kris, ő itt Elizabeth. –mutatta be a mellette ülő szőke lányt.

-       Helló Elizabeth. –köszöntem neki.

-       Szia. De kérlek, szólíts csak Sissynek. –köszönt vissza mosolyogva.

Sarah és Elizabeth amíg folytatták tovább a beszélgetésüket, addig én körbe szemléltem a teremben lévőket. Láttam ismerős és egyben új arcokat is. Köztük, Steven barátait is. Kik mikor megláttak, elindultak felém.

-       Kris, jó újra látni téged. –köszöntött, Jeremy ki a leges legjobb barátja volt Stev-nek.

-       Titeket is fiúk. –köszöntöttem sorba őket.

Mind egy végszóra, meghallottuk az igazgató hangját a mikrofonba, ki nem más volt, mint az én drágalátós apukám John Stewart. Mások azt gondolják, én az apám révén minden tantárgyban és egyéb programokban-előnyben vagyok. De ez nem igaz. Sokkal inkább az ellenkezőjét lehetne rá mondani…

Majd apám elkezdte a szokásos köszöntőjét…