Chapter 26

~ Vallomások ~

(Kristen)

(Kasza Tibi - Vallomás) 

E nap után, boldogan állíthatom azt, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb és legboldogabb nője. Boldog vagyok amiért, van egy gyönyörű szép kislányom, aki a világon a legfontosabb számomra. Boldog vagyok amiért, betoppant az a két személy az életünkbe, akiknek elég volt egy – két hét, és máris a szíveinkbe lopták be magukat.

Még soha nem láttam Jamie-t ilyen boldognak, még azon a napon sem, amikor először találkozott Robbal és Emmával.

Ha tehettem volna, akkor biztosan elbőgtem volna magam abban a pillanatban, amikor láttam a lányomat és Robot, amint együtt szorgoskodtak a konyhában. Úgy viselkedtek egymással, mintha valóban apa és lánya kapcsolat, lenne köztük.

Sokszor eljátszottam azzal a gondolattal, hogy mi lett volna, ha Steven élne.

Vajon már összeházasodtunk volna? És ha igen, akkor meddig lettünk volna együtt? Jamie-nek lett –e volna kistestvérkéje? Boldogok lennénk, és ugyan olyan szerelemmel szeretnénk még mindig egymást, mint amikor, megkérte a kezemet?

De mindig ott volt, az a „ha” szócska. Amely mindig visszatérített a valós, való világba. Ahol ő már nem volt jelen, és már nem is lesz. Egyedül csak is a szívemben, és az emlékeimben. Sokszor könnybe lábadtak a szemeim, amikor Jamie-nek, lefekvés idejében az apjáról meséltem. Mert ő ezt kérte. Amit, ha akartam volna se tagadhattam volna meg. Hiszen, ő volt az igazi apja. Még akkor is, ha már nem ismerhette meg őt. Akit apának hívhatott volna. Aki időnként, lefektette volna, mesét olvasott vagy éppen mondott volna neki. Aki megtanította volna őt biciklizni, és még oly sok mindenre. De, Jamie szerette, ha az apjáról mesélek neki. És ez engem is boldoggá tett olyankor, mert bár nem ismerhette meg őt személyesen, még is jelen volt az ő számára.

És, most hogy itt van Rob. Aki kedvesen, és gondoskodóan bánik vele.

A tudat, hogy Rob lehet számomra az a személy, aki feledtetni tudná velem, a Steven halála okozta fájdalmat, és a hiányát, reménnyel töltött el. Egy olyasfajta reménnyel, amellyel egy új és boldog életet kezdhetek, a lányommal együtt…

***

Este lévén a lányok, Robot kérték meg arra, hogy meséljen nekik esti mesét. Erre be is vetették mind a ketten, a kiskutyakölyök szemeket is, amelyre egyáltalán nem lehetett nemet mondani. Amíg Rob teljesítette a kérésüket, addig én egy üveg vörösborral, és két pohár boros pohárral sétáltam ki a teraszra. Ahol helyet foglaltam az egyik napozó ágyon, és az időközben megtöltött poharak egyikével kényelmesen, üléshelyzetbe helyeztem magamat. Majd eszembe jutott, az a pillanat, amikor Emmával ketten, homokvárat építettünk.

*Emma maga után húzott lefele egészen a part széléig. Ahol azon nyomban neki is álltunk a homokvárunk elkészítéséhez.

Miközben a várat építettük, beszélgetni kezdtünk.

-       Tudod, örülök annak, hogy a papa ilyen boldog veled. – szólalt meg először ő, egy kis idő után. – Ugye, nem fogod te is elhagyni őt úgy, mint az anyukám? – kérdezte, fürkésző szürkéskék szemeivel.

A hangjában érezhető volt némi szomorúság, amikor a kérdést tette fel.

Mielőtt bármit is felelhettem volna a kérdésére, magamhoz öleltem őt.

-       Nem fogom. – mondtam.

És csak bízni tudtam abban, hogy valóban így is lesz.

-       Rendben. – mondta, egy boldog mosolyt varázsolva az ajkaira. – Szereted a papát? – tette fel az újabb kérdését.

-       Igen, szeretem. Ahogyan téged is. – simítottam végig, az arcán.

Az ujjaim nyomán, egy kicsit saras lett az arca. Amit ő érzékelve, a szintén sáros két tenyerét az arcomra helyezte, és egy puszit, nyomot a homlokomra.

-       Most már te is sáros vagy. – kacagott fel, angyalian. A nevetése engem is mosolygásra késztetett.  – Akkor mostantól, szólíthatlak maminak? – kérdezte, reménykedve.

A kérdése hallatán, a szemeim könny fátyolosak lettek, a meghatottságtól. Mert igen is meg hatódtam. Meghatódtam attól, hogy képes lenne elfogadni engem, az apukája párájául, és egyben az anyukájaként is.

Hihetetlen örömöt szerzett számomra, csupán ezzel az egyetlen egy kérdésével. Egy olyan kérdéssel, amelyre egyáltalán nem is számítottam.

Nem tudtam megszólalni, így helyette mosolyogva bólintottam a kérdésére. Mire egy eddiginél is hatalmasabb mosoly terebélyesedett szét arcán, majd fojtattuk tovább a várunk építését…*

-       Nagyon elgondolkodtál. – éreztem meg, egy lágy érintést az arcom, jobb oldalán.

Oldalra fordítva a fejemet, két kíváncsi szempárral találtam szemben magamat.

-       Igen. Ne haragudj. – feleltem.

-       Nem haragszom. – mondta, s féloldalas mosolyra húzta ajkait. – Elárulód, hogy min gondolkoztál el ennyire? – kérdezte, miközben mellém férkőzte magát, és a mellkasára vont.

Ekkor, egy mély levegőt vettem, és elmondtam neki mind azokat a dolgokat és érzéseket, amelyeket a tegnapi napon még nem tudtam, vagy nem mertem.

- Azon, hogy mennyire jó most így. Mármint, hogy itt vagyunk. Mi és a lányok is. Akik szinte, elválaszthatatlanuk ragaszkodnak egymáshoz. Annyira szép, és kellemes ez a hely. Olyan mintha itt, megállt volna az idő. Minden olyan, csendes és nyugodt. – törtek elő belőlem a szavak. – Bevallom, mindig is erre vártam. Helyesbítek, rád vártam. Mert, te át tudod érezni azt, amit én. Te tudod, milyen elveszteni egy olyan személyt, akit nagyon szerettél. Te tudod milyen, egyedül álló szülőként. Ahogyan azt is tudod, hogy milyen érzések járnak át, amikor látod, hogy az a személy - aki a világon a legfontosabb számodra -, boldognak látod. Oly annyira, mint eddig sosem. – egy pillanatra elhallgattam, majd hagytam, hogy az emlékeim magukkal ragadjanak, miközben megállás nélkül hagyták el ajkaimat, a szavak. – Steven halála, mély sebet hagyott bennem. Amiről azt hittem, hogy soha sem fog begyógyulni… Aznap estére, szüleimhez voltunk hivatalosak vacsorára. És, akkor eldöntöttük, hogy egyben be is jelentsük az eljegyzésünket. Amikorra elérkezettnek látszódott az idő, ahhoz hogy a szüleinknél lehessünk, Steven késett. Azt hittem, hogy a főnöke megint túlóráztatja, mint előtte legtöbbször, és olyankor később ért haza. Hívtam, nem vette fel. Üzenetet is hagytam neki, de nem válaszolt, és nem is hívott vissza. Egyszer csak, egy rendőr jelent meg az ajtóban, aki sajnálattal közölte velem, hogy Steven egy autóbalesetben, életét vesztette. Akkor ott abban a pillanatban, összetörtem. Olyan érzés kerített a hatalmába, mint amilyent akkor addigi életemben, még nem éreztem. A szívemet, mintha kiszakították volna a testemből. Ha nem lettek volna ott mellettem, a szüleim és a barátnőim, akkor nem tudom, hogy mihez is kezdtem volna. Bevallom, meg akartam halni akkor. Képtelen lettem volna, tovább élni nélküle. Azonban ebben az örültségben egy valaki megállított, és észhez térített. Még pedig a lányom, Jamie. Észhez kellett térnem, és érőt vennem magamon, hogy az apja mellett az anyját már ne veszítse el. Steven elvesztése volt életem, legfájdalmasabb történése. Ő volt az én másik felem. Mind össze tízen hatéves voltam, amikor megismertem őt. Új volt a városban, és a suliban is, ahová egy osztályban is jártunk. Eleinte csak barátság volt köztünk, ami később átváltott sokkal többé. Mégpedig szerelemmé. Igaz apám nem örült a kapcsolatunknak, de mi nem törődtünk vele. Boldogok voltunk együtt, és szinte elválaszthatatlanok… amikor kiderült, hogy terhes vagyok, nagyon boldog volt. A barátainknak és a barátainknak, vidáman zengte el a hírt, miszerint apa lesz. Annyira örült, hogy még képes volt annak a clubnak az asztalára felugrani, és úgy hangosan elordítani azt, hogy gyereket várok, tőle, amelybe akkor gyakorta megfordultunk. Ugyanolyan boldog volt akkor is, ha nem jobban, amikor megszületet Jamie és a karjába vehette őt. Imádta a lányát, ő volt a szemefénye. Remek lett volna apaként, és férjként is egyaránt… mind addig, amíg te be nem toppantál az életemben, nem hittem volna, hogy valaha is fogok majd úgy érezni valaki iránt, mint egykor Steven iránt. Neked sikerült elérned azt, hogy túllépjek rajta. Sikerült elérned, hogy újra felhőtlenül boldognak érezhessem magamat.  Te begyógyítottad a sebeimet. És újra vidámnak, és önfeledtnek érzem magam. Amikor a közelemben vagy, a szívem hevesebben ver. A lélegzetem eláll. Nem akarok mást, mint hogy veled lehessek és a kicsikkel együtt.

Befejezvén a kissé hosszú monológomat, és vallomásomat egyaránt, Rob arcára emeltem a tekintetemet. Amikor a szemeihez értem, ő állta a tekintetemet. Temérdek érzelem kavargott a szemében, ahogyan gondolom a szívében is. Az én szívemről, pedig mintha hatalmas súly esett volna le. Tudtam, hogy ezt mind azért éreztem, mert, végre valakinek igazán mesélhettem arról, amit akkor éreztem, amikor elvesztettem azt a férfit, akit szerettem. Arról, hogy mit érzek akkor, ha ő a közelemben van. Még soha sem, voltam senkivel sem ilyen nyílt. De vele mégis az voltam az elmúlt pár percben. Tulajdonképpen az is akartam lenni vele szemben. Mert, ő az, aki valóban megért. Aki át tudja érezni mind azokat az érzelmeket, amelyeket én anno át éltem. Hiszen ő is elvesztette szerelmét, és egyben lánya anyját is.

- Köszönöm. Köszönöm, hogy őszinte voltál, és hogy ilyen nyíltan meséltem nekem. – amikor végre megszólalt, egy lágy csókot lehelt a homlokomra. – Ahogyan te is, úgy én is kételkedtem abban, hogy találkozni fogok azzal a személlyel, aki tudja milyen érzés, ha elveszti a szerelmét… Emily- vel kisgyerekkorunk ismertük egymást. A nővéremmel nagyon jó barátnők lettek, abban az időben, amikor már tinédzserekké váltunk. Gyönyörű volt, minden fiú a környékünkről és a sulinkból bele volt esve. És idővel én is beleestem. Eleinte úgy tekintettem rá, mint a nővérem egyik barátnőjére. De azután, egy alkalommal minden megváltozott. Egyik este, megint nálunk aludt. Én, pedig mint akkoriban a barátaimmal bulizni jártunk, és szinte majdnem minden este részegen jártunk haza. Amikor hazaértem, a konyhában találtam rá. Éppen vizet töltött magának. Nem tudom, hogy mi következetett rá, de meg akartam őt csókolni. És ezt meg is tettem. Azt hittem, hogy majd ellök magától, de nem tette. A csóknál tovább nem mentünk, így beszélgetni kezdtünk. Akkor abban a pillanatban, döbbentem rá, hogy tulajdonképpen nem is ismerem őt. Sok mindent megtudhattam róla. Majd napok – hetek teltek el, mi pedig egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Idővel pedig bele is szerettem, és rettentő boldog voltam, amikor kiderült, hogy ő is ugyan úgy érez irántam. Ahogyan akkor is boldog voltam amikor, megszületett Emma. Aki nagyon is hasonlít az anyjára, csak éppen a szemei az enyémek, na meg a természete… Amikor Lizzy, telefonon közölte velem, hogy Emily meghalt, egy autóbalesetben. Órákig, törtem és zúztam magam körül a dühtől és a fájdalomtól. Dühös voltam magamra amiért, hagytam, hogy kocsiba szálljon aznap este. Nem szabadott volna hagynom. Napokig nem tudtam Emma közelében menni, mert nagyon is ő rá emlékeztettet. De, amikor Lizzy egy napon feldúltan beroppant a szobámban, amelyikbe bezárkóztam, felképelt és a kezeimbe tette a lányomat, aki hatalmas szemeimet rám emelte, és az aprócska kezét az arcomra helyezte, hihetetlen mennyiségű bűntudatot éreztem a viselkedésem miatt. Hiszen ő neki szüksége volt rám, ahogyan az akkor eltelt napokban is. És az helyett, hogy vele lettem volna, csak is a saját érzéseimmel törődtem. De amikor Emma szemeibe néztem, eldöntöttem, hogy nem hagyom el magam. Igaz beletelt egy kis időbe mire összeszedtem magam, de szerencsémre Lizzy és Sam-ék mellettem voltak. És mellettük, a szüleimre is számíthattam. Akik, amikor és amiben csak tudtak, a segítségemre voltak. Amiért örökké hálás is leszek nekik… igaz mielőtt veled találkozhattam volna, a barátaim kérésére randizgatni kezdtem, és voltak néhány egy éjszakás kalandjaim is, amikre ma már nem igazán vagyok büszke. De, egyiküknél sem éreztem azt, amit most nálad. Amikor a gyönyörű szemeidbe nézek, mintha az idő és a tér is megszűnne körülöttem. Amikor a hangodat hallom, megnyugvást érzek. Olyan, mint még soha egész eddigi életemben. Amikor az érintésedet magamon érzem, a testem lángokban áll… minden egyes pillanatban csak is te jársz a fejemben. Amikor álomra hajtom a fejemet, a te szépséges arcodat látom magam előtt. És én sem akarok semmi mást, mint csak is veled és a lányokkal lenni. Érezni akarom a közelségedet, hallani akarom dallamos hangodat, látni akarom gyönyörű smaragdzöld szemeidet, amelyek, amikor magukba szippantanak, olyas valakivé válok, akivé mindig is akartam lenni. Ön magammá, önfeledtnek, kiegyensúlyozottnak. Egésznek. És kerüljön akármi is az utunkba, együtt minden egyes rögös utón átvághatjuk magunkat. – fejezte be.

Semmi sem felemelhetőbb érzés, ha valaki őszinte veled. Semmi sem fogható ahhoz, ha valaki nyíltan mesél a múltjáról. Semmi sem tehet annál igazán boldoggá, ha az a személy bízik benned aki fontos lehet számodra.

-       Köszönöm. – suttogtam közel az ajkaihoz.

Majd amikor ajkaink egymáshoz értek, szenvedélyes csókban forrtunk össze. Ebben a csókban a megértés, a hála és a bizalom érzése is keveredett. Meg nem szakítva ajkaink játékát, még szorosabban öleltük egymást. És éreztettük a másikkal, hogy mostantól küzdeni fogunk egymásért. A boldogságunkért.

Sziasztok. Mára ennyi is lett volna a fejezet.(Amit a hétvégére ígértem, és íme itt is van.) Remélem, elnyerte a tetszéseteket. És, hogy majd le is írjátok a véleményeteket. :) Köszönöm az előző fejezethez írt kommenteket, amikre amint tudok válaszolok is majd. És természetesen köszönöm a kattintásokat. :) 

Max. még egy fejezet lesz, ami a kiruccanásukról szól. Utána pedig egy pár napos ugrással visszatérünk a főnöseink hétköznapjaiba...

Kellemes estét, és hetet kívánok mindenkinek!

Love

Dóry