Chapter 12

~A bűntudat~

(Robert)

Reggel kicsit későbben keltem, mint szoktam, de még időben sikerült összeszednem magam.

Leérve a lépcsőn, Lizzynek elmormoltam egy köszönőmet, amiért már kész reggelivel és frissítő nedűvel köszöntött, amiből csak egy keveset tudtam elfogyasztani. Ugyan is az idő kecsegtettet.  

Egy – egy gyors puszit nyomtam a nővérem, és az épp engem kinevető lányom arcára, majd futó lépésben léptem ki a ház ajtaján, hogy a kocsim felé tudjam venni az irányt. Amibe bepattanva, tapostam is rá a gázra.

Az órámra pillantva, kicsit morogva vettem tudomásul, hogy már öt perccel ezelőtt be is csengettek az első órára.

-       Ez nem lehet igaz! –csaptam a kormányra, dühösen. – Ha, nem gondolnék annyit Kristenre, s ha nem idegeskednék a „főnökömmel” való, mai vacsora miatt, akkor tuti biztos, hogy nem aludtam volna el!

Jelen pillanatban azt sem tudtam, hogy magamra legyek –e dühös, vagy az égiekre.

Leparkolva az iskola parkolójában, gyors iramban pattantam ki a kocsiból, majd úgy siettem be az épületbe, mint akit rakétával lőttek ki.

Azonban annyira siettem, hogy arra lettem figyelmes, valakinek neki ütköztem.

-       Héj! Nem látsz a szemedtől?! – szólalt meg.

Remek már, nem csak hogy a gondolataim ezer forognak körülötte, de még az ő hangját is magam elé képzelem! – nem tudtam eldönteni, hogy kínomban nevessek –e, vagy sírjak.

-       Bocsánat, ne haragudj! – nyújtottam a lány felé a kezemet.

A barna hajzuhatagát kiseperve az arcából, a tekintetét rám emelte, amelybe most is sikerült elvesznem.

Vajon megint csak a képzeletem játszik velem? –tettem fel magamnak a kérdést, amikor a lány elfogadta a felé nyújtott kezemet.

Amint a bőrünk egymáshoz ért, ismerős bizsergés járta át az egész testemet.

S most már tudtam, hogy nem képzelődtem az imént, mert igenis ő volt az a lány, akit véletlenül fellöktem. S akinek valóban a hangját hallottam.

-       Öm… én… nos… majd még találkozunk. –mondta, majd kihúzva a kezét a kezemből, hagyott itt.

Kicsit csalódottan néztem távozó karcsú alakját. Legszívesebben utána szaladtam volna, csak volt egy kis gond. Vagyis inkább kettő.

Az egyik az, hogy én a tanárja vagyok, míg ő az egyik tanítványom. A másik pedig az, hogy nem tudtam volna… hogy mit mondjak neki.

Amikor már nem láttam gyönyörű alakját, folytattam az utamat az „irodámba”, ahova lerakva a táskámat, vettem fel az asztalról a sípot és az asztalomon heverő naplót.

Beérve a tornaterembe, köszöntöttem a diákokat, akiket három körös futásra utasítottam. Majd mivel a gondolataim sehogy sem akartak az órára összpontosítani, így szabad játékokat engedélyeztem nekik.

Valamiért sehogy sem akart békén hagyni, annak a pillanatnak ez emléke ami, körülbelül negyed órája történt. Nem tudtam semmilyen magyarázatot találni a viselkedésünkre.

Első nap még, kis híján az idegeimre ment a pimasz viselkedésével. A másik nap elején szintén.  A végén, meg megpróbáltunk úgy egymásra tekinteni, mint két normális ember.

Azután másnap, azaz szombaton pedig teljesen más arcát mutatta ő is, ahogyan én is. Hiszen, egy – egy rangúak voltunk. Ő is, egyedül álló szülőként jelent meg ott a játszótéren, ahogyan én is.

Olyanok voltunk, a két kis lány mellett mintha valóban egy pár lennénk.

Azonban, mind a kettőnknek vissza kellett térnie a valóságba, ahol egyáltalán nem is tudjuk azt, hogy miként álljunk-viszonyuljunk a másikhoz.

Ezer és ezer gondolat ficánkol a fejemben, hogy mégis mit hogyan kéne tennünk.

Egyben biztos vagyok, hogy beszélnünk kéne. Mert így sehogy sem lesz jó. Minden bizonnyal, ő is ugyan azon a véleményen lehet, mint én…

Gondolataimból, a csengő zendített ki, így elengedve a diákokat, tértem vissza az irodámba. Ahol, kivéve a tárcámat a táskámból, a kávéautomata gép felé vettem az irányt. Ugyanis reggel, a kávémból épphogy csak két kortyot, ha tudtam inni.

A kávé géphez közeledve, megint neki ütköztem valakinek, aki megint csak Kristen volt.

*Ugyan ki más lett volna?!* - nevettem fel gondolatban.

- Bocsáss meg. –kértem újra, bocsánatot.

- Nem. Én kérek bocsánatot, ugyanis én voltam most az ügyetlen. –szólalt meg, azzal a dallamos hangjával.

Majd amikor a tekintete az enyémmel egybe olvadt, megszűnt a tér és az idő körülöttem. Nem eresztettek a gyönyörű smaragdzöld szemei. Mintha, valóban megfagyott volna körülöttünk a levegő. Csak ő és én voltunk.

Mondani akartam valamit, legalábbis azért, hogy hallhassam az ő hangját is. De, nem tudtam. A szemeiben ugyanazt láttam, mint amit ő is láthatott az enyémekben. Mint megannyi kérdéseket, amelyekre mind a ketten válaszokat akartunk kapni. Azonban már abban sem vagyok biztos, hogy valóban akarom tudni azokat a válaszokat.

Mi van akkor, ha válaszként azt kapnánk, amelyre még gondolni se merünk?

Lehet, hogy fájdalmas válaszokat kapnánk, miközben a boldogabb válaszokra vágynánk.

De akkor mégis minek rejlenek fel a gondolataikban a kérdések? Amelyekre mi magunk nem tudjuk a válaszokat?

Mégis honnan tudhatnám én azokra a kérdésekre a válaszokat, ha még ő is azt keresi?

De látok mást is a tekintetében. Mintha bűntudatot látnék bennük. De mégis miért? Hiszen semmi olyat nem tettünk, ami okot adna rá…

(Kristen)

Ugyan azt láttam a tekintetében, amit viszonylag ő is láthatott az enyémbe.

Mind megannyi kérdés tátongott bennem, amelyekre a válaszokat keresem.

Amikor együtt táncoltunk, szinte a testünk együtt mozgott a másikéval. Amikor a bőrünk egymáshoz ér, ezer – és ezernyi szikra pattogását észleltem.

A szürkés – kék tekintete, teljesen magába szippantott. Amitől ha akarnék, se tudnék szabadulni.

Nem is tudok róla jó formán semmit sem, ezen az ég adta világon, mégis boldognak, felszabadultnak, és biztonságban érzem magam, mellette.

Vonzódom hozzá, s ezt kár is lenne tagadnom. Azonban amint erre gondoltam, Steven arca lebegett előttem, amint szerelmes csillogással a szemeiben rám mosolyog.

*Uramisten, mégis mikre nem gondolok én?! Nem gondolhatok úgy egy olyan férfira, mint aki kezd lassan belezúgni, miközben még mindig Stevent szeretem.*

Hiszen ő volt életem szerelme, s mégis más férfi iránti érzelmeimre keresem a válaszokat.

Nem gondolhatok rá úgy… Nem! Nem, és nem! –ordítottam magamban.

Bűntudatom lett, amit minden viszonnyal ő is láthatott a tekinteteimben. Nem akartam látni, amint tudatosul benne, hogy bűntudatom van, ezért elfordítva a tekintetemet róla, újból „faképnél” hagytam, őt…

~Sziasztok!

Bocsi, amiért ismét rövid fejivel érkeztem... de cserébe, kárpótlásért, a héten +2 fejezetet, megpróbálok összehozni nektek. Ha sikerül... :)

Az előző fejihez írt kommentekre már válaszoltam. Amiket köszönök, ahogyan a kattintásokat is. :)

Hamarosan jelentkezem.

Love

~Dóry~