Chapter 27

~ Lógd el velem ezt a napot! ~

(Kristen)

*Érezni a talpaim alatt a tapadó homokszemcséket, a friss lágy szellő lebbenését a börömön a naplementében, egy keserű mosoly kúszott az arcomra. Nem akartam rá gondolni, de mégsem tudtam a gondolataimnak parancsolni. Csak is ő járt a fejemben, mindtudatlanul. Pedig elhatároztam, hogy megpróbálom elfelejteni őt, csak hogy egy új és szabad életet kezdhessek a lányommal együtt.

- Bárcsak ti is velünk jöttetek volna! – sóhajtottam halkan, miközben a parton sétálgattam.

Késő este volt már, Jamie aludt. Az én szemeimre pedig nem jött az álom.

Még most is fáj annak a napnak az emléke, amikor elváltak útjaink. Nem akartam a lányokat elválasztani egymástól, de akkor a távozás volt a legjobb döntés. Legalábbis ezt véltem. Szabadulni akartam a szüleimtől, a múltunkat beárnyékoló hazugságoktól. És ha ő úgy dönt akkor, hogy Emmával együtt velünk jönnek, akkor most nem kellene egyedül sétálnom a naplementében. Nem kéne, nap mint a könnyeimmel küszködnöm a hiányuktól...*

-   Gyere, mássz be... – hallottam meg Jamie suttogó hangját, és közben éreztem amint valaki a lábamon át kúszik.

Feljebb tornászva magamat, a lányokkal találtam szemben magamat a hold világ sütötte szobában.

-   Ne haragudj ránk mami amiért felébresztettünk, de amikor felébredtünk nem tudtunk vissza aludni. Ugye, aludhatunk veletek? – kuszott közelebb hozzám, lányom.

Mielőtt bármit is mondhattam volna, Rob szólalt meg.

-   Igen aludhattok, de aztán tényleg aludni. – kérte meg őket

-   Igen is papa! – felelte Emma, aki már mászott is közelebb hozzá.

Miután a lányok, körülbelül öt percnyi mocorgás után kényelembe helyezték magunkat köztünk, Rob a vékony takarót feljebb húzta rajtunk, majd így próbáltunk meg vissza aludni.

Azonban nekem nem sikerült. Az álmom, amiből a lányok ébresztettek fel, nem hagyott nyugodni.

Még is mit jelenthetett?

Mi féle, múltunkat beárnyékoló hazugságok?

Mi volt az ok, amiért úgy határoztam, hogy Jamie-vel elhagyom az otthonomat, és azokat akiket szeretünk?

Sehogyan sem tudtam rájönni. Pedig hiába törtem a fejemet.

Esetleg történni fog majd velünk valami? Vagy valami olyasmire derül fény, amelyről mind ez idáig igaznak hittünk?

Mi van akkor, ha ez is csak egy ugyan olyan ostoba álom mint a többi, aminek semmi jelentése sem volt? – kérdezte egy távoli hang a fejemben. – Ne is törd a fejedet rajta Stew. Aludj inkább! – utasított ugyanaz a hang.

Melynek a kérésének eleget is tettem. Nem foglalkoztam többé a furcsa álommal, helyette halgattam a lányok és Rob halk szusszogását, mind addig amíg el nem nyomot a mély sötétség...

-   Shh... halkan, még ne ébresszétek fel a mamit! – hallottam meg, Rob bársonyos hangját, nem messze tőlem.

-   Oké. – mondta Jamie, halk huncogás közepette.

Mielőtt felnyithattam a szemeimet, a friss kávé illata kúszott be az orromba. Amelynek az illatát mélyen beszívva, fogtam meg az éppen mellém bemászó Emma derekát.

-   Megvagy. – csikiztem meg.

-   Ne... neh.. – kérlelt hangosan kacagva.

-   De – de! – vágtam rá mosolyogva.

Azonban arra nem számítottam, hogy valaki más pedig a figyelmetlenségemet kihasználva, engemet is megcsikizzen.

-   Héj! Ez nem ér! – nevettem fel, Rob csikizős karjai között.

Akinek az oldalába nem sokkal később, Jamie bökdösött bele.

-   Na várj csak! – fenyegette meg játékosan Rob miközben utána szalad.

-   Jó reggelt mami! – köszöntött szét terülve Emma.

-   Neked is jó reggelt kicsim. – simítottam végig a nevetéstől, kipirult arcán.

Majd feljebb ült, csak hogy együtt neki tudjunk kezdeni az ínycsiklandozó reggeli elfogyasztásának.

Pár perccel később visszatértek Robék. Akik helyet foglalva mellettünk, álltak neki az evésnek. Ám de előtte Rob, egy reggeli csókot lopott tőlem. Ezt látva a lányok, egyszerre szóltak az apjukra, hogy esznek. Megmosolyogva a panaszukat, folytattuk tovább a reggelizést.

A reggeli elfogyasztása után, miután mindannyian rendbe tettük magunkat, és elpakolásztunk magunk után, beültünk Rob fenyőzöld mercijébe. Majd hazafelé vetettük az irányt.

Hazaérkezvén, a búcsúszkodás kissé hosszúra sikeredett, ugyan is míg a két lány egymástól csak nehezen tudott elválni, úgy mi is Robbal. Végül mire sikeredett elszakadnunk egymással, Jamivel bementünk a házba. Ahol Sarah és Sissy egyből a kiváncsi kérdéseikkel támadtak le minket...

Három nappal később...

Csütörtök reggel, égető napsütésre ébredtem. Majd ahogyan eszembe jutott, hogy ma lesz két tesi órám, felvillannyozva a boldogságtól pattantam ki az ágyból, csak hogy minél hamarabb elkészülődhessek.

Leérve a konyhába, anya már a konyhában készítette el a reggelinket.

-   Jó reggelt anya. – nyomtam egy puszit az arcára.

-   Neked is jó reggelt kicsim. Látom, jó kedved van.

-   Igen. – bólogattam egyetértve.

Azonban még nem kötöttem az orára, hogy mi is a jó kedvemnek az oka. Ahogyan azt sem árultam el neki, hogy ki is az a férfi, aki nem csak engem de még a lányomat is elbüvőlte. Bár tudom, hogy anyám úgy se lenne rossz véleménnyel Robról. De azért, még a kapcsolatunk felvállásával a szüleim előtt még várni szeretnék. Ugyan is, ha apa tudomást szerez kettőnkről. Minden bizonnyal elbocsátaná Robot. És biztosra is veszem, hogy képes lenne más iskola igazgatóinak a tudtára is adni, hogy Robot miért ne vegyék fel magukhoz dolgozó erőnek.

És igen, éppen ettől tartok, ha valahogyan még is a tudtára kerül apának az, hogy én is Rob együtt vagyunk. Mert nem csak, hogy Robot tenné tönkre, de még engem is. Érzelmileg tuti biztosan.

De ha óvatosak vagyunk, akkor minden rendben lesz. Legalábbis ebben bízom.

Lassan a csajok is leszállingóztak hozzánk, majd miután megreggeliztünk és elköszöntünk anyámtól, és lányomtól máris az iskola felé szálguldottunk, Sarah Citroen DS-vel.

Amint beértünk az iskola parkolójába, Sissy-vel már startoltunk is az öltöző felé.

-   Nocsak, csak tán nem késünk az óráról hölgyeim? – hallottuk meg Rob, tetettet szigórú hangját.

-   De hogy is.  – feleltük egyszerre Sissy-vel ártatlanul, mire mind a kettőnkből elötőrt a nevetés.

-   Reméltem is. – mosolygott ránk Rob, miközben mellém lépett. – Mi lenne, ha te most ellógnád velem együtt ezt a napot? – húzta fel a szemöldökét kíváncsian.

Értetlen és döbbent tekintetem látván, a kezét a derekamra csúsztatta majd úgy kezdett el kivezetni az öltözőnk folyosoráról. De még egy pillanatra hátra fordult.

-   Hellyettesítő tanár lesz most veletek. És kérlek mond azt, hogy Kristen nem érezte magát jól reggel, így azért nem jött ma.

-   Rendben. De aztán, érezzétek jól magatokat. – bólintott barátnőm, majd folytatta tovább az útját az ölözőbe.

Mi pedig Robbal nevetve szaladtunk ki a parkoló felé, ahol beültünk Rob kocsijába. Majd még mindig nevetve, egymás kezét fogva száguldottunk le egészen egy csónakházig.

Kiszállva a kocsiból, Rob a karjait a derekam köré kulcsolta, s ajkait az enyémekre helyezte.

-   Még is miért hoztál ide? – tettem fel a kérdést, miután elváltak ajkaink.

-   Azért mert csónakázni fogunk. – válaszolta Rob, miközben a homlokomra lehelt egy apró puszit.

Majd megfogta a kezemet, és az éppen a part szélén lévő csónakba segített beszállni.

Miután helyet foglaltam a csónak egyik végében, Rob a két evező lapát közé ült, és evezni kezdett.

A percek teltek és csak teltek, miközben mi még mindig a tavon csónakáztunk. De egyáltalán nem foglalkoztatott most minket az idő. Csak is az, hogy most együtt vagyunk, kettesben. Kifaggattuk egymást a kedvenc színeinkről, virágainkról, zenéinkről, filmjeinkről, tevékenységeinről. Vagyis minden egyes olyan részletet meg osztottunk egymással amely révén, még jobban kerülhettünk egymáshoz.

Boldogan, és élvezettel hallgattam, s ittam Rob minden egyes szavát. Látva azt a boldog csillogást a szemeiben, mosolyt csalt az arcomra.

Igaz kicsit örültségnek tartottam az ötletét, mi szerint az egész napot ellógjuk az iskolából. De egyáltalán nem bánom. Mert így vele lehetek.

Hát nem hiába, hogy jó kedvűen ébredtem reggel! – gondoltam magamban, miközben már a parton lévő pókrócon, Rob karjai közt ültem a hatalmas nyárfa alatt, s még mindig egymást faggatuk a szokásainkról, közben pedig néha – néha apró avagy hosszabb csókokat váltottunk.

Egy cseppnyi kétségem sem volt az felől, hogy ez a mai nap az életem legcsodásabb napjai közé sorolható...

Sziasztoook! 

Visszatértem... bár nem egy hosszú fejezettel, s nem is éppen egy jónak mondhatóval. Amiért elnézést is kérek. :S

Az előző fejezethez kapott kommenteket, nagyon szépen köszönöm, ahogyan a pipálgatásokat.

Hope White-nak; Zsuzsának és Nóci-nak pedig köszönöm amiért az előző fejezet utáni bejegyzéshez írtak. Köszönöm a biztató szavaitokat, és a megértéseiteket is. :)

Kellemes hetet kívánok!

Love

~Dóry~